Igen sajnos, eléggé... Pedig hajajj, lenne mindig miről írnom. Csak igazából azt sem tudom már, kik olvassák, mit írhatok le, meg miről nem kéne. Ma osztályfőnökin feljött az a téma, hogy hogyan lehet fenntartani a kapcsolatokat? Miután elmúlik a rózsaszín ködfelhő... Ezen gondolkoztam. És arra jutottam, hogy az odafigyelés a legfontosabb. Igazából én is mindig aggódom olyanokért, hogy kivel mikor milyen a kapcsolatom, mennyire jobbb vagy rosszabb, mint volt, hogy változott, milyen lesz... Ha nem figyelünk a kapcsolatokra, tönkremennek... Sokan kell beszélgetni, és figyelni a másikra, mert szerintem ha két ember nagyon jól megismerik egymást, már nehezen tudnak összeveszni. Persze ha szeretik is egymást. Mert ha megismerik annyira egymást, hogy tud az egyik a másik fejével gondolkodni, tudja onnan is látni a világot, a dolgokat, és teljesen megérti, akkor nem tudnak összeveszni. Mert érti, mert tudja, hogy miért mit csinált, tudja hogy rosszat semmikép nem akart semmivel... És én tudom ezt, minden hülyeség a félreértések miatt lesz. Vagy mert nem képes a másik szemszögéből nézni. Ezért hülyeég a harag, ha olyanra haragszunk, akiről tudjuk, hogy szeret minket.. Főleg ha úgy, hogy meg sem próbáltuk megérteni.
Talán azért nem írok mostanában, mert panaszkodás kizárva most nálam, viszont tulajdonképpen azért írtam blogot, hogy ide nyafoghassak magamnak. De most nem is panaszkodni fogok. Hanem azt írom le, amit szeretnék.
Egyszerűséget... Vagy csak egyszerűbbséget. Azon gondolkoztam, hogy észre sem vettem, mennyire megváltoztam. Nem most, már egy éve. Egy mindig vidám, naiv, álmodozó lány voltam, aki tele volt hülyeséggel, félénk voltam ugyanígy, de a barátaimmal pörögtem, bolond voltam... Olvastam vissza msn beszélgetéseket, és elképesztő. Kilencedikesek, hát én szétröhögtem magam. Milyen boldog voltam akkor... Ott volt a barátom, akivel egy ideig nagyon jól megvoltunk, boldog voltam vele, ott voltak Ariék, hát állandóan nevettünk... Aztán a dolgok megváltoztattak. Most már mindent elemzek meg felmérek meg... komorabb lettem(?) talán. Most már nem mondok ki mindent, amit gondolok, mert... igazából nem tudom, a bonyolításom miatt. De nem csodálkozom ezen egyáltalán. Amiben éltem, ami itthon volt... Hogy megértsem a dolgokat, rangsoroljam, hogy mi a fontos, hogy most akkor kivel milyen legyek, mert ez meg az mit akar... Belecsúsztam a felnőttek világába. Amikor már nem őszinték az emberek, mert ők is bonyolítanak... És akkor én, aki tök naiv voltam, értsem meg, és döntsem el mit akarok, és feleljek meg mindenkinek. Nem mondhattam, hogy intézzék el, és hagyjanak ki, mert egyszerűen benne vagyok. Utáltam, hogy hazudnom is kellett/kell... Hát én emlékszem, kilencedikben egyszerűen képtelen voltam hazudni. De teljesen komolyan. Hiányzik az a lány, aki voltam. Lehet, hogy okosabb lettem ezek a dolgok miatt, de én inkább vagyok az a naiv, ártatlan lány... Úgy kevesebbet bántanának.
Én tényleg mindig megpróbálok mindent megtenni, mindennel. Gondolkodom ezerrel, de nem lehet tudni soha, mi a helyes. Hinni lehet, de tudni nem. Tényleg nem csodálom, hogy ilyen lettem. Remélem, ha ennek vége lesz, jobb lesz majd. Bár az a baj, hogy nem csak ennek a rossz résznek lesz vége, hanem mindennek, ami eddig történt. Végülis, már vége van. Egy ideje. De nem akarom elfogadni. Senki, semmi nem olyan, mint volt. És ez elszomorít nagyon. Mert néha még most is előtörnek az emlékek...
Ariella, Gábor, Enikő.. Ti vagytok nekem a legfontosabbak! Ugye soha nem kell titeket elveszítenem? Csak szeretnék kérni tőletek egy valamit... Az életben egyedül a barátok azok, akiket mi választunk magunknak. Én annyira örülök, hogy megismerhettelek titeket, hogy a barátaim vagytok, hogy számíthatok rátok... Csak azt szeretném kérni, hogy könnyítsük meg legalább magunk közt a dolgokat, mert van amúgy is nektek is, meg nekem is elég... Mert azért vagyunk barátok, hogy segítsük egymást. Szóval azt akarom, hogy ha sikerülne az, amit a legelején leírtam, annyival könyebb lenne... Szeretnélek ismerni titeket, foglalkozni veletek, érdekel minden, ami veletek kapcsolatos... Csak azt akarom, hogy ne zárkózzunk be egymás előtt semennyire. Mert emiatt lesznek a félreértések meg a többi. Ha belelátunk a másik fejébe, megértjük, nem hiszem, hogy bármi ilyen baj lenne. De ehhez ti is kelletek. Hogy beszéljünk érzésekről, gondolatokról, hogy mindent elmondjunk egymásnak. Őszinteséget szeretnék csak, azt, hogy ami a szívünkön, az a szánkon. Csak egy probléma van... Ennek kölcsönösnek kell lennie, és tudom jól én is, hogy milyen zárkózott vagyok. De én meg fogok tenni mindent... Higgyétek el, nagyon könnyű ám kihúzni belőlem bármit, ha látom, hogy érdekel, kérdeztek, mert magamtól elég nehéz. Mert bezárkóztam teljesen, az otthoni dolgok miatt egyre bizalmatlanabb lettem. De nem jó ez így.. Mert hiába vagyunk ott egymásnak,hiába nyújtjuk a kezünket, ha egyszerűen ott van közöttünk a fal. De én meg akarok nyílni előttetek, mert bennetek bízom, mert tudom, hogy ti semmivel nem éltek vissza. Én legszívesebben mindent elmondanék nektek mindig, a legapróbb hülyeségektől kezdve a legkomolyabb dolgokig, ha tudom, hogy érdekel.
Én szeretném majd egyszerűen alakítani az életem. Annyit szeretnék, hogy megtaláljam azt, akivel minden sikerül, és semmi sem lehetetlen, azt az embert, akivel szeretjük egymást és sikerül az, amit az előbb leírtam... Szeretném, ha megmaradnának a mostani barátaim, és azt, hogy anyáék végre együtt lehessenek majd. És egy munkát, amit szeretek, és tényleg nem kell más... Na jó, még két kölyök, és egy pár háziállat... :)
Azon gondolkoztam, hogy talán ovónő leszek. Nem érdekel, mennyit keresek, és hogy éppen hogy csak megélek belőle, mert szeretem a gyerekeket, szeretnék velük foglalkozni, tanítgatni őket, mesélni nekik az életről... :) Biztosan jó lenne köztük lenni minden nap, ők még őszinték, ártatlanok, játszanak és nevetnek... Ez kell nekem. :) Hogy köztük újra én is ilyen tudjak lenni. Szeretek énekelni, táncolni, és ezek ott mind meglennének. Nem tudom, hogy mennyire lenne minden így, mert olyan verzió is lehet, hogy állandóan idegeskedem miattuk, nem fogadnak szót, rosszak, meg a felelősség meg minden. De rajtam is múlik, és ha valaki ért a gyerekekhez, szerintem ez egy nagyon szép állás. Rendezvényszervező szerettem volna lenni, de ez már kicsit távolinak tűnik. Nem vagyok rossz tanuló, majdnem kitűnő, de mostanában kicsit kétségbe vagyok esve a suli miatt. Még van egy év érettségiig, de nem tudom... Kezdem túl komolyan venni, és hát nem tudom, be tudnék-e kerülni abba a suliba majd, ahova menni akartam. Most hirtelen felötlött bennem ez a mi-lenne-ha-ovónő-lennék dolog, és nem tudom mi legyen. Mert a rendezvényszervezést is nagyon szívesen csinálnám. ha ovónő lennék, szabad lenne minden nyár, és ez nagyon tetszene. Nekem kell a szabadság, kell, hogy a családommal lehessek sokat, hogy kirándulhassak és utazhassak. :) Most is kezdek néha beleőrülni, hogy alig van valamire időm, mert széttanulom magam. Nagyon nehezen tanulok, sokkal több idő kell nekem... Az ovónő dolog azért is lenne jó, mert oda felvennének szerintem. Nem kéne ez a na-hogy-lesz-meg-annyi-pont, meg hogy-lesz-meg-a-nyelvvizsga... Kéne több idő. Arit meg Enikőt látom minden nap suliban, de az sem ugyanolyan, mint amikor elmegyünk valamerre. Gábort meg nagyon keveset látom, és ez nagyon rossz. Nekem meg neki sincs ideje, pedig vele is ó lenne lenni sokkal-sokkal többet. Jók voltak azok a tavalytavaszi napok, Margitszigeten meg Budaivárban, ilyenek kellenek nekem. Elképesztő, hogy mennyire feldob, mennyire el lehet engem varázsolni ilyen egyszerű kirándulásokkal... Imádom a természetet, a szép helyeket. Úgyhogy ezért is jönnének nagyon jól azok a szabad nyarak. :) Lenne időm ezekre, legalább nyáron, amikor a legmelegebb van. :) Nem szeretnék végigdolgozni az életem.
Ajjaj, repül az idő, menni kéne aludni, így éjfélkor... Tehát srácok! Mindhármotoknak írtam azt, mindhármótokra vonatkozik. Ari, veled már beszéltünk erről, Enikővel is fogok. Gábor, téged meg már nagyon rég óta szeretnélek megkérni, hogy írj nekem néha magadról... Csak soha nem mertem. Téged lesz a legnehezebb megismernem, de elhiszem, hogy menni fog, csak ehhez te is kellesz, és hogy te is hagyd. Tudom, hogy írsz blogot, de tényleg leírsz oda mindent? Én csak azt szeretném, hogy beszéljünk meg mindent, nyíltan. Szeretném, hogy elmondd a bajaidat, meg amiken agyalsz... És én is ezen leszek, de tényleg, csak olyan nehéz. Annyira félek mindentől. Ha először nem is közvetlenül, de írok neked én vagy bármi, bármiről ami érdekel... De persze ezekhez az kell, hogy ti is akarjátok. :) Most már alvás.
Utolsó kommentek