Egy álmokkal teli világban a valóság fájhat

Aludnom kéne már. Holnap tanulás, ahogyan ma is volt, meg ahogy az előző héten.. Igen. Benne vagyok a suliban, hajtás van, lassan megszokom. Ez a nyár tényleg jó volt. Nem gondolkoztam sokat, csak ha úgy jöttek elém a dolgok. De magamtól nem kezdtem el gondolkodni és bonyolítani mindent magamnak. Ahogyan szoktam. Lefoglalt az, hogy mentem ide-oda, hogy mindig volt mit csinálni. És így volt jó, olyankor vagyok a legboldogabb, amikor a barátaimmal vagyok. Amikor olyanokkal, akik szeretnek. Ez az egy dolog hiányzott Spanyolországból. Egyedül voltam. Igaz, voltak az osztályból, és ismertem is meg új embereket, de mégis bennem volt.. hogy ott barát nélkül voltam. Olyan helyeken voltunk, amikről mindig álmodok, a tengerről, a szép városok, minden.. De rájöttem, hogy mindegy hol vagyok, mindegy mit csinálok,nem ér semmit barátok nélkül. Hiába ülök a parton és.. ott a gyönyörű tenger, hiába fürdök benne, ha nincs kivel nevetnem közben. Lehet hogy ez közhelyesnek tűnik, de ezeket nem lehet átérezni addig, amíg meg nem tapasztalod.  Egy hónapig nem láttam a három fontos barátomat, és elég.. nem tudom, ijesztő érzés volt. Hogy nélkülük milyen lenne. Pedig csak egy hónap volt. Gábort jó volt látni, tényleg kéne többet találkozni. Ariella és Enikő ma jöttek haza Németországból. Alig várom a hétfőt hogy végre őket is lássam. Nem akarok én semmit már, nem kell semmi, csak hogy szeressenek. Mert az a legjobb érzés.. amikor érzed, tudod hogy fontos vagy valakinek. Sőt, ha te vagy a legfontosabb. Annál nincs jobb érzés. Kíváncsi vagyok már, hogy milyen a szerelem. Hogy milyen szerelmesnek lenni. Hogy milyen érzés olyan boldognak lenni.. hogy attól.

"Az ember egy napon rádöbben arra, hogy az életben igazán semmi sem fontos. Sem pénz, sem hatalom, sem előrejutás, csak az, hogy valaki szeresse őt igazán..."

Minden hülyeségen, szokás szerint. Most kicsit kedvetlen vagyok. Megint. Csak mert megint nem értem, mi miért van, és nem értem, mit akarok, nem értem mit miért gondolok úgy, ahogy. Nem találom meg az egyszerűséget, és mindent bonyolítok. Bár szerintem nem én, vagy nem tudom, amúgy is minden bonyolult. Van valami, ami annyira sokszor elszomorít, de nem tudom mit kéne csinálnom. Aki ilyenkor tudna tanácsot adni, most pont nem. De nem is agyalok ezen tovább...

Elterveztem az esküvőmet. Ami nem is biztos, hogy lesz, de most le fogom írni. Lehet, hogy gyerekes lesz, de nem nagyon érdekel, hogy ki mit mond. Úgysem írok soha arról, amiről igazán szeretnék. Nekem fontos és ennyi. Szóval kint lesz a természetben. Valami nagy, zöld réten. Legyen sok fa, sok bokor, és reneteg virág, mindenhol.. És egy tó, ahol lehet csónakázni, miután elmondtuk egymásnak az igent, és megcsókoltuk egymást egy rózsás boltívás kapu, vagy mi alatt. És hattyúk a tóban...Fehér padok legyenek, és fehér asztalok. És egyszerű ételek.. Kevés ember. Csak a legfontosabbak. És sok-sok virág.. De mindegy. Nem értem, ezt miért ide írom, meg hogy minek írok egyáltalán. Inkább hagyom.

Meg erről eszembe jutott az is,hogy majd ha meghalok, szeretném hogy mindenki fehérben legyen. De erről ennyit, nem tervezem a halálomat, sem a temetésemet, és remélem hogy egy olyan 60-70 évig még másnak sem kell terveznie. :)

Tegnap és ma is sokat üldögéltem a kertben. Elvileg tanulni, gyakorlatilag meg ábrándoztam. Néztem a kertet, és ugyanolyan, mint öt-hat éve, amikor még ott kergettük egymást öcsémmel, vagy amikor tollasoztunk.. vagy amikor hóembert építettünk. Csak valahogy sokkal kisebbnek látszik. Ott van a diófa a kert közepén, ugyanott van a régi utánfutó, ugyanazok a székek, az asztal.. Csak ezek maradnak meg. A természet. És közben minden más változik, folyamatosan. Mintha egy teljesen más kert lett volna akkor régen, amikor még kint játszottunk. Mintha másik házban laktunk volna. De ugyanaz. Mégis megváltozott minden. Az egész hangulat, légkör. Nem lehet az égvilágon semmit megtartani.. Változni fog.. minden. és mindenki. Nem akarom. Mindenki más körülmények között van, történnek vele dolgok, felnő, pedig jó lenne tartani végig azt, ami volt. Hogy ha megszerzünk valamit, a akkor a miénk is maradjon. Ha kialakítunk valamit, megmaradjon. Mert sajnos egyáltalán nem biztos..  Eltűnt az is, ami eddig természetes volt.  És akkor már lehet sajnálni. Most örülök annak, amim van. Ki tudja meddig lehet.. Majd el fogunk menni innen. Pedig már csak ez köt a régi dolgokhoz. A ház az egyetlen dolog, ami ugyanúgy a régi. A többi eltűnt, és ezt baromira sajnálom..

Kefir - Egyszer minden véget ér

Van az úgy, hogy sírni volna jó, de a könnyem mégsem látható.
Van az úgy, hogy félek ennyi volt,
Minden össze omlik, mint egy vár és nem bírom már!

Néha van, hogy túl hossz az út, s elfelejted honnan is indult.
S néha van, hogy menned kell tovább,
Búcsúzol még akkor is, ha fáj, de nem maradhatsz már!

Én mondanám, hogy szép az élet,
De sajnos senkit nem kímél meg
S mi elmúlt, soha nem jön vissza már!

Egyszer minden véget ér, még ha akkor is, ha nem szeretném.
Túl nehéz, de én mégis százszor újra kezdeném, ha kell,
Hisz megérte minden perc.
Egyszer minden véget ér, de kell, hogy legyen még egy esély.
Érzem én, hogy nem járhatok még az út végén, talán, ha újra játszhatnám,
Annyi minden várhatna még rám!

Mért van az, hogy néha túl nehéz, bármit teszel, minden túl kevés?
S mért van az, hogy senki sem segít,
Hogy ha éppen szükség lenne rá, mintha nem hallaná!

Miért van, hogy egyszer véget ér, minden amit annyira szerettél?
És miért van az, hogy mindig azt hiszed,
Hogy rosszabb nem történhet már, és mégis csak jár?

Én mondanám, hogy szép az élet,
De sajnos senkit nem kímél meg
S mi elmúlt, soha nem jön vissza már!

És ha választhatnék, hát semmi sincs még,
Amit megbánhatnék vagy másképp tennék.
És ha indulnom kell, hát úgy mennék el,
Hogy tudom, nem rontottam el.
Hogy azt ami volt, így hozta a sors
S még hosszú az út.

Most azért ide írom ezt, hogy ne felejtsem el. Csak arról, amit tegnap mondtam msnen neked. Mert rájöttem, hogy miért tudok talán majd most nyíltabb lenni veled. Mert veled még annyira se voltam, mint másokkal. Nem azért, mert nem bízok benned,mert bízok, csak egyszerűen féltem. De ez az egész, nem-emlékszel dolog.. Szóval így már érthetőbbek dolgok. Mert így már értem, miért éreztem azt, hogy keveset tudok rólad, holott meséltél mindig. Hogy miért  tartalak kiismerhetetlennek, viszont megmagyarázni nem tudtam miért. Hogy mi volt benned az a valami, ami olyan furcsa, és nem értem. De tele vagy ilyen dologgal. És hogy miért voltál nekem mindig ijesztő.. vagy vagy.  Csak nekem az kell, ahhoz hogy megnyíljak, hogy értsem a másikat. De ez nehéz lesz.

Meg még valami, de nem az előzőhöz tartozik. Néha van egy olyan hülye érzésem, hogy minden csak színjáték körülöttem. De ez csak pár pillanat, és nagyon rossz érzés. De ezt nem tudom leírni. Nem tudom, talán én alakítom ki ezt az érzést magamnak. Ha nem tudok elhinni valamit. Vagy csak nem akarom, hogy igaz legyen. Nah mindegy.

Most úgy érzem magam, és már egy jó ideje, mintha nagyon magasan lennék, mintha kiestem volna az óráis kerékből, ami eddig ahogyan kellett, ment körbe-körbe, normálisan. De most kiestem, és ott lógok,  kapaszkodok. Feljebb mászhatnék, hogy biztonságba legyek, az ülésre, de félek. Félek, hogy elengedem azt a kicsi kapaszkodót is, amit tartok még. Félek, hogy leesek. Így inkább maradok mozdulatlanul, és várom hogy jöjjön valaki. Hogy megmensen valaki. De nem hallanak. Túl magasan vagyok.

Ez túlzásnak tűnhet kicsit talán, de tényleg bizonytalan vagyok mindenben..

Úgy ahogy van. Mitől érzem ennyire egyedül magam? Nem tudom. De nagyon. Mintha elveszítettem volna valakit. Mert eltűnt belőle valami. Nem tudom, kivel milyen legyek. Nem tudom, ki az, aki megértene engem. Nem tudom, kinek mit szabad elmondanom. Mert akinek eddig tudtam, most nem. Nem csak hogy nem érdeklődiik, mintha már nem bízna bennem annyira. Mintha már nem lennék annyira fontos neki. Mikor megismerünk valakit, még kedvesek vagyunk egymáshoz, meg jók, meg aranyosak meg minden, de aztán miért van az, hogy ahogy egyre jobban megismerjük a másikat, már nem figyelünk ezekre? Hogy egyre jobban eltűnnek ezek a tulajdonságok, hogy előbújnak a rosszak. Szerintem ugyanúgy lehetnénk olyanok a másikkal, mint az elején. De persze, ha két ember már barát, nem fontos. Mert már úgy is barátok. Nem kell, hogy kedvesnek meg jónak lásson. Ismer. És ez baromság. Mindenki sóvárog, meg azt akarja, hogy minden szép legyen. Mindenki vágyik arra, hogy szép élete legyen, bajok nélkül, de hát nem teljesen nyílvánvaló, hogy minden bajt magunk csinálunk? Saját magunknak. Az összes ilyen hülyeséget az emberek gyártják. Állandóan. Mert ha megcsal valakit valaki, mert ha elválnak az emberek, vagy mittudom én, átveri a másikat, hazudik neki.. Persze hogy ezt kapja vissza. Mert nem csak ilyen simán megy ez. Te bunkó vagy másokkal, de azért neked minden jól menjen.Ha talán mindenki őszinte lenne, tisztelné, szeretné - vagy esetleg csak elfogadná a másikat, és megpróbálná nem gyűlölni, talán máshogy lenne minden. De mi a szeretet? Mert mindenki dóbálózik nagyon könnyen ezzel a szóval. Az,amikor tényleg örülünk a másiknak, mikor meglátjuk, ha fontos minden dolog, ami vele kapcsolatos. És eltűnik belőlünk az összes önzőség, mert neki akarunk jót. Ha több szeretet lenne talán.. Nem lenne ez a sok baj. Mert ez okozza. A kapcsolatok az emberek között, hogy senki se érti a másikat, hogy mindenki a saját érdekeit tartja a legfontosabbnak. Legnehezebb dolog normálisan kezelni a kapcsolatokat. Miért kell 16 évesen ilyenekkel foglalkoznom már? Hiányzik a gyerekkorom. Azt akarom visszakapni. Újra.. Itthon is egy éve minden a feje tetejére fordult, és én nem tudok belelátni mások fejébe. És ez az egész hülyeség is, ami nálunk van, az ember hülyesége miatt lesz, és komolyan magunknak csináljuk a bajt. Nem tudom ki mit akar és miért, mit miért mond és csinál, mit miért tett meg.  Félek az emberektől. Félek egy csomó dologtól.. És néha jó lenne csak úgy elfutni. Néha jó lenne, ha eltűnne egy csettintésre az összes felelőség, a tanulás, mindenki körlülöttem, akit ismerek, és egy más helyen lennék, más emberek között. Nem. Talán nem lenne túl jó mégsem. Nem bírok túl sokáig egyedül lenni. Nekem kellene valaki, aki teljesen megértene, akinek elmesélhetnék mindent. Aki ott lenne mellettem mindig. Akiben nem kéne csalódnom. Vannak barátaim, de mindegyik csak egy kis részét értené meg a dolgokból. Mindegyikbe van valami, ami miatt vagy nem tudok elmondani mindent, vagy félek. Vagy nem is fontos neki. De tudom, nem vagyok egyedül. És azért ha jól átgondolom, csodás barátaim vannak. De tényleg.

"A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. S ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen."

Azt hiszem, pontosan ezt érzem...

Igen. És nagyon idegesítőek ezek a fura érzések. Nem szeretem ezeket a fura érzéseket, mert nem tudom mi ez, hogy mit érzek, és miért érzem, bár nem tudom mit, de azért jó lenne tudni, miért. Nem igazán jó érzés. Csak azt tudom, hogy mitől érzem, de ezzel nem megyek sokra. Valami olyasmit érzek megint, mint a Nem-fogom-megérteni-az-embereket bejegyzésben. Jó lenne, ha egyszerűbb lenne.. úgy minden. Annyira bonyolultabb az egész, mint mondjuk két éve. Ha tök egyedül lennék, nem kéne megértenem másokat. Most annyira nincs kedvem foglalkozni ilyenekkel, bármivel, ami komolyabb dolog. Egyébként szerintem nem sokáig fog megmaradni az a tulajdonságom, hogy nyugodt :P Majd kiderül. Viszont örülök a jó időnek. És egyre melegebb lesz. Ami egyszerűen nagyszerűűű :P

Nem vagyok szomorú, nem vagyok rosszul, csupám furán érzem magam,gyengén,érzékenyen. Néha nagyon gyengének érzem magam. Pedig most csak régi albumokat nézegettem. Gondoltam, elkezdem őket lefotózgatni, a jobbakat, hogy meglegyenek a gépen is, meg ki akartam párat nyomtatni, hogy be tudjam ragasztani naplóba meg ilyesmi. Mindegy, nem fontos, csak ennyitől már kikészülök. Jó, nem, csak.. nah mindegy, én tudom mi van.Pontosabban nem tudom én sem.  Nagyon rossz visszaemlékezni. Csak nekem ilyen nehéz ez? Én nem tudom elfogadni hogy növök. Nem akarok nőni tovább, én gyerek akarok maradni. Túl fogom élni, nem az,nem is látszik rajtam, ha szomorú vagyok, mert igazából nem, csak ilyenkor ha egyedül vagyok, olyan rossz, ha kiskoromon gondolkodom, emlékeket idézek fel. Olyan rossz, ahogy nézem a képeket, és eszembe jutnak dolgok. Olyanok is, hogy miket gondoltam akkor. És vannak annyira aranyos, boldog képek. Miért változik mindig minden? Belenézek a tükörbe, és olyan rossz látni, hogy mennyit változtam, az arcom is, de nem akarom.. Átmentem a másik szobába, Gergő gépezik. Anya pedig TV-zik, valami vígjátékot néz, elkezdte mondani, hogy mi történik éppen. Fecó másik szobában TV-zik. Annyi fura érzés van bennem. Sétálok a házban, ami ugyanúgy néz ki, mint két éve, vagy tíz éve, többnyire, de mégis teljesen más, annyira megváltozott. Komolyan nem érzem úgy, hogy itt lakom.  Mert tudom, hogy nemsokára, nem tudom mennyi idő múlva megint sokkal másabb lesz minden, tudom hogy most még itt vagyunk mind, de nem marad így. És ha már nem így lesz, még jobban hiányozni fog, amik itt történtek, az egész gyerekkorom. Hiányozni fog még talán az is, ami most van. De mégis várom, mert így nem jó, nem vagyok sehol most.Nyugtalan minden. És fura. Nem lehet leírni. Ha visszaolvasom amit írtam most, egyáltalán nincs meg bene, amit ki akartam fejezni. Csak úgy nagy dolog, amíg csak gondolkodom rajta, de ha leírom, vagy elmondom valakinek,már nagyon kicsi, apróság, érthetetlen, hülyeségnek is látszik talán. Nagyon sok mindennel így vagyok, és szerintem senki nem fog tudni mindent megérteni bennem. Azért is, mert semmit nem tudok úgy elmondnai, leírni, ahogy tényleg érzem. Sokszor nem akarok itthon lenni, bárhol, csak ne itt. Barátaimmal, vagy egyedül. De tudom, hiába lennék máshol,hiába vagyok a barátaimmal,tudom hogy a baj ott van még. Tudom, hogy nem lehet csak úgy elmenekülni. Ahogy Nick Hornby is írta : "Emlékszem, ugyanezt éreztem, amikor Tomot szültem: teljesen elkábított a gáz és az epidurális injekció, és volt egy pillanat, amikor valahogy a fejembe vettem, hogy nem a baba, hanem a szülőszoba felelős a fájfalmaimért, és ha kimegyek, akkor az egésztől meglóghatok. Ez hülyeség volt akkor, és hülyeség most is - mindegy, hol vagyok, a szenvedést nem lehet megúszni"  És ez így van..

A barátaimmal kapcsolatban is néha nagyon fura érzések törnek rám. Most, ahogy egyedül vagyok, hiányoznak nagyon, és gondolok sokat arra, hogy mennyire szeretem őket, és mennyire örülök nekik, mennyire jó, hogy vannak nekem. És elmondanám nekik, és úgy megpróbálnék komolyabb dolgokról beszélni velük, mert akarom, hogy megértsenek. Aztán amikor már velük vagyok, nem tudok semmi ilyenről beszélni. Van, hogy alig várom, hogy beszéljek valakivel, aztán amikor beszélhetünk, elfelejtek mindent, amit mondani akartam neki. Fura, azt sem tudom, mikor mit érzek. Nah mindegy, nem nagyon akarom, hogy lássák, mennyire gyenge tudok lenni. Napközben mosolygok, nem akarom, hogy ha már az időt nem lehet megállítani, úgy teljenek a napok, hogy nem mosolygok, hogy nem boldogan :) Örülök annak, amit lehet, ami van, mert ez is el fog múlni egyszer, aztán majd biztos ezt fogom hiányolni. Próbálok élni a jelenben, kiélvezni mindent, de mégis túl sokat gondolok a múltra.

(Egyébként ma voltam moziba barátnőmmel, megnéztük a Villámtolvajt. Csak pozitívat tudok modnani róla, jobb volt, mint amire számítottam, nekem tetszett nagyon. És ezenkívül van még három film, amit mostanában néztem, és mind a három tetszett. Az egyik a Los Angeles-i tündérmese, nagyon aranyos film. Akkor, a Komfortos mennyország, és a Mielőtt szerettél, mindegyik szép volt. Szeretem a filmeket. Ezelőtt tök rég néztem filmeket, el is felejtettem őket. De most akarok erre is időt szánni :P )

 "Csapdában vagyok. Rám törnek a régi dolgok, emlékek, napok, az életem darabkái. Minden apró kockákra hullott szét, és most falként vesz körül, és egyre jobban bezárul körülöttem. Nincs semmi. Próbáld megérteni. Próbáld meg felfogni, hogy mi történik. Semmi nincs a térben. Minden áttetsző."

Miért fáj mindig a fejem? És fáradt vagyok egész nap. Ki vagyok merülve teljesen.. Lefárasztat ez az egész, a suli, meg a többi. És magammal vitatkozom. És magamat is fárasztom a hülyeségekkel. És nem értem magam. Nem akarok gondolkozni semmin. Annyi érzés kavarog bennem.. Tudok napközben boldognak látszani, nevetni, de semmi nem olyan mint régen. A sulit sem szeretem. És kiforduuul a gyomrom, amikor állandóan azt hallom mindenhol, hogy ez ilyen hülye, meg az olyan meg a többi.. Hát alig van normális ember. De ezen is csak röhögni tudok. És elegem van, hogy a lány wc-ben meg kell fulladnunk a füsttől, mert persze hogy ott kell így csoportostul cigiznie mindenkinek..És hiányzik a régi sulim. Mindig mentünk táborba az osztállyal, évente háromszor, de több naposakra. Annyira jók voltak.. Olyan volt mind, mint a túlélőtáborok. Annyit másztunk, hegyen völgyön, mindenen keresztül, patakokon át, dombokon, erdőn.. Annyira fáradtak voltunk mindig, mindenki nyögött, hogy nem bírja, én is, de belül nagyon élveztem, mindig. Volt, hogy sátoroztunk, volt hogy faházban laktunk.. Volt mindig mindenféle feladat, program. Mi csináltuk a kaját, víz sem volt mindenhol, hanem el kellett menni a kúthoz. Annyira hiányzik ez :( Emlékszem,  mindig baszogatott engem mindenki, mert félénk voltam, és gyengébb. Nevettek, beszóltak, de nem érdekelt. Mert ott legalább volt élet. Lehet, hogy baszogattak, de hát tudom hogy csak hülyeségből, szóval jobb volt tényleg. Lehetett nevetni a sok hülyén az osztályban, lehetett szórakozni, szerettem a tanáraimat is. Most sincs bajom a tanárokkal, a mostaniakkal.. ( kivéve egyet, hmmm.. már akkor kész vagyok tőle, ha meglátom.. elég hogy megszólaljon.. mindegy, erről külön lehetne mesélni..) csaak.. nem tudom, más egyszerűen. Ott ismertek minket a tanárok, lehetett beszélgetni velük. Most meg nem. Egyedül az osztályfőnököm az, akit szeretek nagyon,ez az egyetlen dolog, amiért valamennyire örülök, hogy oda járok. Meg persze Ariella és Enikő, őket sem ismerném,ha máshova járnék. Annyira az osztály sem vészes, nekem úgy általánosan van elegem.. az emberekből. Nem tudom.. Kétszínűség, önzőség, rosszindulat.. NEm.. Mindegy.. Az ő bajuk, ha olyanok amilyenek. Szóval nem izgat. Csak ez kijön belőlem most..minden.. De addig jó, amíg csak a blogomban vagyok ilyen. Meg nem akarom, hogy vége legyen a gyerekkoromnak. Mert nem is olyan rég volt.. És úgy eltűnik minden, hogy észre sem veszem..  Emlékszem, tényleg nem olyan rég, amikor Biankával mindenféléket kivágtunk az újságokból, és elosztogattuk.. Hogy füzeteket gyártottunk magunknak - még azóta sem használtam őket semmire. Emlékszem, hogy mindig röhögcséltünk náluk a kertben, és csináltattunk ezer képet a Robival..arra, hogy mindig elterveztük, hogy egész éjjel fent leszünk, és mindig bealudtunk.. legtöbbször. Emlékszem, hogy az éjszaka közepén kimentünk az utcára, és beszélgettünk.. csináltuk a sok félelmetes képet..Emlékszem a házi bulikra fent, ahova mindig felmehettünk az unokatesójánál.. amikor féltünk bemenni a nappaliba a többiekhez, és a konyhában röhögtünk.. A sok csocsózásra, filmezésre.. És ezek sem lesznek ugyanazok már, mert elköltöztek. Mindketten komolyabbak lettünk.. És itthon sem lesz már semmi ugyanolyan. Az a rész már lezárult. Ha el is megyünk még valahova, Nem lesznek ezek a programok akkor sem olyanok, mint régebben, az sem, ha Balatonra megyünk.. Hiányzik az, hogy mindig szalonnát sütöttünk..azt imádtam.. a szalonnát nem, de az részletkérdés. Csak azt, ahogy ülünk a fűben este, és sütjük.. Grilleztünk is, és hiányoznak a nagy biciklis túrák..Nem megyünk el Dobogókőre, vagy kirándulni már.. Akkor nem értékeltem ezeket. Most már késő.. Mert kellett anyáéknak így elrontani mindent.Mindegy.. Már akkor elrontottak mindent, amikor megismerték egymást. Hmmmmm, hagyjuk. Miért van az, hogy ha szereti egymást két ember, mégsem együtt vannak, hanem van ez a sok bonyodalom? Mindegy, erről még nem írtam. Majd fogok.Talán..talán.. Nem látszik rajtam, hogy fáj. De igenis fáj..sokminden.. Mert én még gyerek akartam lenni, még egy pár évig, de így nem lehet. Mert ilyen dolgokkal kell foglalkoznom. Túl sokat várnak el tőlem. Nem vagyok olyan erős, mint látszik. Egy éve kezdődött kb. ez az egész, amikor összejöttem az első barátommal, ott elkezdtem komolyabb lenni. Aztán amikor annak vége lett, vagyis már annak a végefelé jött ez a másik dolog. Nincsen semmi bajom, mert hiába szomorkodnék, nem tudok mit csinálni úgysem. Csak annyira más vagyok azoktól, amik történtek. Azóta feszültebb vagyok belül. És sokkal unotabb. Nem tudok pörögni, mint régen, és ez hiányzik. És azt sem szeretem, hogy hiába hogy még együtt lakunk meg vagyunk öcsémmel- hát ezt sem tudom, még meddig.., de mégis olyan, mintha már most itt sem lenne. Mert gépezik, egész nap szinte, és tök más, és alig beszélünk. És látom rajta, ő sem boldog, bár ő nagyon magába folytja az érzéseit, és nem is lehet vele ilyenekről beszélni. Azt sem tudom, mennyit tud az egészből, ami van. De nekem már most hiányzik ő. Nem játsszunk már, nem kártyázunk, nem rajzoluljuk a hülye történeteket.. nem beszélgetünk egész este.. Mondjuk az már nagyon régen volt, amikor még egy szobában aludtunk. Én alig ismerem őt. Annyira fura egy ember ő is.  Nagyon zárkózott, zárkózotabb mint én. Általában szégyenlős olyanok előtt, akiket nem ismer.. jobban mint én.. De nagyon jó humora van. Olyanokat tud benyögni :) De mindegy.

Nem tudom azt csinálni, amit szeretnék. Fáradt vagyok, és életunt.. Állandóan tanulnom kell, hallgatnom a veszekedéseket itthon, a suliban a rosszindulatot, meg a többit. És csak rohan mindenki. És én is. Nincs nyugalom. 

Én csak kis kalandokra vgáyom. Kirándulásokra, és sok-sok nevetésre. Olyan kirándulásokra, mint amilyenek általános suliban voltak.. El akarok menni libegőzni, állatkertbe vagy vidámparkba.Körbejárni Budapestet, vagy akár egész Magyarországot, minden szép helyet, parkot, kertet, kastélyt.. És a barátaimmal szeretnék lenni. Mindig..Szeretnék fürödni a tengerben. Homokvárat építeni a tengerparton, és ha kész, csak feküdni a napon.. aztán fagyizni az árnyékban. Vagy csak a Balatonon.. ugrálni le a stégről, mint kiskoromban, ott, ahol még apának sem ért le a lába, és úgy kellett megfognia a vízben, mivel úszni nem tudtam. Szeretnék sátrazni.. Kempingezni, feküdni a függőágyban és bambulni. Mászni, erdőkön, hegyeken..Szeretnék futkározni, és nevetni másokkal, és hintázni. Vagy piknikezni egy tó mellett.. csónakázni, hajókázni.. Imádom a hajókat. Annyira jó érzés a vízen lenni, hajózni..ahogy kinézek a hajóról, nem látok semmit, csak a vizet..annyira hihetetlen látvány. Szeretnék mindig a szabadban lenni. Suliban vagyok egész nap, a büdös belvárosban, ahol csak friss és finom füsttel tudom teleszívni a tüdőmet. Inkább jó lenne erődkben sétálgatni, mezőkön feküdni.. És röhögni, ha elkezd zuhogni az eső, és aztán összebújni valakivel. Szeretek elázni.. Szeretem a természetet. Ha köd van, és homály. Vagy ha villámlik, és bentről nézzük, és hallgatjuk, ahogyan dörög az ég. Szeretnék búvárkodni. síelni és szánkózni. Vagy hőlégbalon.. annyira szívesen utaznék egyszer benne:) Az valami hihetetlen jó lehet.Úgy kipróbálnám a siklóernyőt is... Szeretnék régi várromokat megnézni, mászkálni mindenfelé, amíg csak bírom, aztán ledögleni a fűre, és semmit nem csinálni:) Szeretnék fesztiválokra eljárni.. Vagy csak ülni, pihenni valahol,egy szép parkban, és nézni a naplementét, meg a madarakat.Sétálni az erdőkben, gombákat, meg növényeket gyűjteni, vízeséseket megnézni..kis patakokat.Vagy barlangokat. Kiskoromban felmásztam mindig mindenre.. az összes fára. Olyan jó üldögélni a magasban, mindenki felett, a madaraknál,és csak nézelődni.. és semmit nem csinálni. Feküdni a napsütésben.. Bejárnám egész Magyarországot, ha lehetne :) Mert csak ilyen dolgokra vágyom, hogy a természetben lehessek, és engem ez sokkal boldogabbá tenne, mint egy buli, vagy egy koncert. Az osztálytársaimmal nem lehet.. nem lehet ezeket.. Ők abban találják meg az élvezetet, ha elmennek együtt piálni, vagy vizipipázni. De engem nem érdekelnek ilyenek. És nem értek meg másokat. Rohadtul nem akarom hallgatni a de-rég-basztam-már-be szövegeiket. És rohadtul nem akarom azt sem hallgatni, hogy már nem hat rá a pia, mert..mert mittomén már. Ehhez csak gratulálni tudok. Nem azt mondom, hogy bulizni nem jó.. Mert jó, barátokkal, normálisan. Nem úgy, mint az állatok. Csak.. Én énekelgetek, rajzolgatok, festek, zenélek, vagy zenét hallgatok, és elég ennyi, hogy jól érezzem magam. Meg amiket már leírtam. Természetben lenni és kirándulni, és képeket csinálni. És nem kell semmi, nem kellenek a nagy áruházak, mozik, szórakozóhelyek.. Szeretném nézni esténként a csillagokat, és sétálni a holdfényben, szeretnék megmászni hegyeket.. és nevetni mindig..Szeretnék állatokkal játszani.. mindenféle dolgokat gyűjteni.. kagylók, virágok, kavicsok..Menni előre, egy vonatsínen mondjuk, a nagy semmi közepén.. úgy, hogy nem látok magam előtt semmit ..Szeretnék kipróbálni sportokat..búvárkodni, szörfözni, vitorlázni, vízisíelni. És sokat biciklizni, gyönyörű helyeken..Üldögélni egy gyönyörú parkban, sok-sok virággal, és rajzolni közben..Én csak szeretnék szabad lenni..A madaraknak jó. Szabadok, repülhetnek, bárhova. Ha hó van, elrepülhetnek. De mi nem repülhetünk el ilyen könnyen a bajok elől. Miért? Olyan egyszerű lenne úgy. Miért nem élhetek egy tündérmesében?

 Hát nem gyönyörűek ezek a helyek? :B Bár ilyen helyeken lehetnék... Akkor nem számítana semmi. Mert engem elvarázsolna.

Aminek nagyon örülök, azok a barátaim. Hogy találtam olyan embereket, mint ők.Különlegesek,ők adják a boldogságot nekem :) Nagyon szeretem őket. Ha ők nem lennének, ki sem bírnám ami van, nem tudnám elviselni a sok embert sem, akik csak magukat szeretik. Ha több szeretet lenne másokban, elnyomná azt a sok önzöséget,a hatalomvágyat, hazugságot, rosszindulatot..és a többit..De nem, és ez nem is változik. Talán velük majd, a barátaimmal sikerül elérnem azt, amit szeretnék. Még ha nem is tudom, hogy mi az. Remélem, legalább őket, nem kell elveszítenem soha.Csak folyamatosan változik minden, nem tudom mi lesz egy év múlva, vagy tíz év múlva. Nem tudom mi lesz Arival meg Enikővel, ha vége a giminek. Főleg, hogy nem Pestiek, Ariella Tápiószecsőn, Enikő Piliscséven lakik. Vivivel is nagyon keveset találkozom. Gáborral és Biankával valószínűleg nem fog megszakadni a kapcsolat, remélem soha. Remélem velem lesznek mindig.