Egy álmokkal teli világban a valóság fájhat

Legutóbb, mikor találkoztunk azt mondtam kiismerhetetlen vagy. Kérdezted, hogy miért, de nem tudtam elmondani. Most sem tudnám, de gondolkoztam. Tudom, hogy nem olvasod a blogom. Nem is tudsz róla.. de majd. Majd egyszer elolvasod. Nem mintha sokat számítana. Csomó mindent tudok rólad? Amikor azt mondtam, szerintem nem, azt mondtad akkor te sem tudsz sokmindent magadról. De tudod, hiába hogy elmondtál olyanokat, amiket másnak nem, hogy elmeséltél sokmindent.. Tényleg örülök ennek, de mégis.. Mostanában te is zárkózott vagy. Van egy csomó gondolatod, de nem mondod el, és sokmindent magadban tartasz. De nem is várnám el, hogy mindent elmondj. Változtál nyár óta, ezt látom, de valahogy olyan, mintha távolodtál volna tőlem kicsit. És sokszor nem is tudunk miről beszélgetni. Nem nagyon írsz magadtól, én meg nem tudom vinni a beszélgetést. De ezeket nem panaszkodásból mondom ám.. Nekem mindig jó leszel úgy, ahogy vagy. Én most csak próbállak érteni. Nem csodálom, hogy változtál nyár óta, hát tudom, mik történtek. Szóval nem panaszkodás ez, gondolkodom csak. Vajon amiatt távolodtál - ha távolodtál egyáltalán, lehet én vagyok hülye- , ami történt szilveszter után? Ami volt.  Nem is tudom. Erről sem beszélünk. Bár nem baj. Csak kíváncsiságból, érdekelne minden. De nem akarok  beleszólni semmibe, meg semmi, csak túl kíváncsi vagyok, de úgy is elmondod, amiről szeretnéd hogy tudjak. Vajon van fiú és lány között barátság? Úgy, hogy nem érez többet a másik, hogy hülyét merünk csinálni magunkból egymás előtt, bármit meg merünk kérdezni, bármiről tudunk beszélni.. Én nem tudom, tudok-e ilyen lenni majd veled. Mármint az, hogy így el tudjam engedni magam. Nem beszélek én sem gondolataimról, a blogomat sem mertem még megmutatni. De majd.Te amúgy szoktál néha nagyon fura érzéseket kiváltani belőlem. Te vagy az egyik.. Nem tudom, miért, és miket.. De olyankor, amikor nagyon nem értelek, és aztán gondolkodni kezdek. Nem tudom. Hagyjuk. Elmondasz lehet mindent, mesélsz, ha kérdezek, és ennek tényleg örülök nagyon, hogy bízol bennem, de mégsem hagyod, hogy megismerjenek. Lehet, hogy a többi barátod azthitte ért téged, de nem, viszont én bevallom : téyleg nem értelek. :P Lehet, hogy azért, mert fiú vagy én meg lány, és nem volt előtted fiú barátom, csak pasi, ugye Dávid,és mégis úgy nézem a dolgokat, mint egy barátnőnél. De Dávid mondjuk nem okozott ekkora fejtörést nekem. :P Nem is gondolkoztam akkor még ilyeneken. De ő felszínes volt, én voltam naiv. Jó, utólag lehet, hogy könnyű mondani. Te akkor is összetett vagy, bonyolultabb. :P Olyan nehéz ez.. ez a kapcsolat téma.. Nem csak szerelemnél, egy barátságnál is. Nehéz megértetni magunkat a másikkal.. Szerintem az emberek nem nagyon fogják teljesen megérteni egymást. Ez a bejegyzés sem ér sokat, tök értelmetlen így az egész. Csak gondolkodom, írom, ami eszembe jut, de leírva semmi nincs az egészben. Ezért nem beszélek gondolatokról soha.. Nem tükrözi, amit érzek - mint a legtöbb esetben. Szóval, hogy miért vagy kiismerhetetlen.. (nem is biztos, hogy ez a legjobb szó rá.. )de nem tudom megfogalmazni. Lehet csak én vagyok hülye, és agyalok túl sokat olyan dolgokon, amiken nem kéne. Minden bizonnyal ez a válasz a sok hülye kérdésemre..

Igen. És nagyon idegesítőek ezek a fura érzések. Nem szeretem ezeket a fura érzéseket, mert nem tudom mi ez, hogy mit érzek, és miért érzem, bár nem tudom mit, de azért jó lenne tudni, miért. Nem igazán jó érzés. Csak azt tudom, hogy mitől érzem, de ezzel nem megyek sokra. Valami olyasmit érzek megint, mint a Nem-fogom-megérteni-az-embereket bejegyzésben. Jó lenne, ha egyszerűbb lenne.. úgy minden. Annyira bonyolultabb az egész, mint mondjuk két éve. Ha tök egyedül lennék, nem kéne megértenem másokat. Most annyira nincs kedvem foglalkozni ilyenekkel, bármivel, ami komolyabb dolog. Egyébként szerintem nem sokáig fog megmaradni az a tulajdonságom, hogy nyugodt :P Majd kiderül. Viszont örülök a jó időnek. És egyre melegebb lesz. Ami egyszerűen nagyszerűűű :P

Nem vagyok szomorú, nem vagyok rosszul, csupám furán érzem magam,gyengén,érzékenyen. Néha nagyon gyengének érzem magam. Pedig most csak régi albumokat nézegettem. Gondoltam, elkezdem őket lefotózgatni, a jobbakat, hogy meglegyenek a gépen is, meg ki akartam párat nyomtatni, hogy be tudjam ragasztani naplóba meg ilyesmi. Mindegy, nem fontos, csak ennyitől már kikészülök. Jó, nem, csak.. nah mindegy, én tudom mi van.Pontosabban nem tudom én sem.  Nagyon rossz visszaemlékezni. Csak nekem ilyen nehéz ez? Én nem tudom elfogadni hogy növök. Nem akarok nőni tovább, én gyerek akarok maradni. Túl fogom élni, nem az,nem is látszik rajtam, ha szomorú vagyok, mert igazából nem, csak ilyenkor ha egyedül vagyok, olyan rossz, ha kiskoromon gondolkodom, emlékeket idézek fel. Olyan rossz, ahogy nézem a képeket, és eszembe jutnak dolgok. Olyanok is, hogy miket gondoltam akkor. És vannak annyira aranyos, boldog képek. Miért változik mindig minden? Belenézek a tükörbe, és olyan rossz látni, hogy mennyit változtam, az arcom is, de nem akarom.. Átmentem a másik szobába, Gergő gépezik. Anya pedig TV-zik, valami vígjátékot néz, elkezdte mondani, hogy mi történik éppen. Fecó másik szobában TV-zik. Annyi fura érzés van bennem. Sétálok a házban, ami ugyanúgy néz ki, mint két éve, vagy tíz éve, többnyire, de mégis teljesen más, annyira megváltozott. Komolyan nem érzem úgy, hogy itt lakom.  Mert tudom, hogy nemsokára, nem tudom mennyi idő múlva megint sokkal másabb lesz minden, tudom hogy most még itt vagyunk mind, de nem marad így. És ha már nem így lesz, még jobban hiányozni fog, amik itt történtek, az egész gyerekkorom. Hiányozni fog még talán az is, ami most van. De mégis várom, mert így nem jó, nem vagyok sehol most.Nyugtalan minden. És fura. Nem lehet leírni. Ha visszaolvasom amit írtam most, egyáltalán nincs meg bene, amit ki akartam fejezni. Csak úgy nagy dolog, amíg csak gondolkodom rajta, de ha leírom, vagy elmondom valakinek,már nagyon kicsi, apróság, érthetetlen, hülyeségnek is látszik talán. Nagyon sok mindennel így vagyok, és szerintem senki nem fog tudni mindent megérteni bennem. Azért is, mert semmit nem tudok úgy elmondnai, leírni, ahogy tényleg érzem. Sokszor nem akarok itthon lenni, bárhol, csak ne itt. Barátaimmal, vagy egyedül. De tudom, hiába lennék máshol,hiába vagyok a barátaimmal,tudom hogy a baj ott van még. Tudom, hogy nem lehet csak úgy elmenekülni. Ahogy Nick Hornby is írta : "Emlékszem, ugyanezt éreztem, amikor Tomot szültem: teljesen elkábított a gáz és az epidurális injekció, és volt egy pillanat, amikor valahogy a fejembe vettem, hogy nem a baba, hanem a szülőszoba felelős a fájfalmaimért, és ha kimegyek, akkor az egésztől meglóghatok. Ez hülyeség volt akkor, és hülyeség most is - mindegy, hol vagyok, a szenvedést nem lehet megúszni"  És ez így van..

A barátaimmal kapcsolatban is néha nagyon fura érzések törnek rám. Most, ahogy egyedül vagyok, hiányoznak nagyon, és gondolok sokat arra, hogy mennyire szeretem őket, és mennyire örülök nekik, mennyire jó, hogy vannak nekem. És elmondanám nekik, és úgy megpróbálnék komolyabb dolgokról beszélni velük, mert akarom, hogy megértsenek. Aztán amikor már velük vagyok, nem tudok semmi ilyenről beszélni. Van, hogy alig várom, hogy beszéljek valakivel, aztán amikor beszélhetünk, elfelejtek mindent, amit mondani akartam neki. Fura, azt sem tudom, mikor mit érzek. Nah mindegy, nem nagyon akarom, hogy lássák, mennyire gyenge tudok lenni. Napközben mosolygok, nem akarom, hogy ha már az időt nem lehet megállítani, úgy teljenek a napok, hogy nem mosolygok, hogy nem boldogan :) Örülök annak, amit lehet, ami van, mert ez is el fog múlni egyszer, aztán majd biztos ezt fogom hiányolni. Próbálok élni a jelenben, kiélvezni mindent, de mégis túl sokat gondolok a múltra.

(Egyébként ma voltam moziba barátnőmmel, megnéztük a Villámtolvajt. Csak pozitívat tudok modnani róla, jobb volt, mint amire számítottam, nekem tetszett nagyon. És ezenkívül van még három film, amit mostanában néztem, és mind a három tetszett. Az egyik a Los Angeles-i tündérmese, nagyon aranyos film. Akkor, a Komfortos mennyország, és a Mielőtt szerettél, mindegyik szép volt. Szeretem a filmeket. Ezelőtt tök rég néztem filmeket, el is felejtettem őket. De most akarok erre is időt szánni :P )

 "Csapdában vagyok. Rám törnek a régi dolgok, emlékek, napok, az életem darabkái. Minden apró kockákra hullott szét, és most falként vesz körül, és egyre jobban bezárul körülöttem. Nincs semmi. Próbáld megérteni. Próbáld meg felfogni, hogy mi történik. Semmi nincs a térben. Minden áttetsző."

néhány dolgon..

Nem fogok most sokat írni, mert nem vagyok jól, és fogalmazni sem tudok. Csak néhány sorban mindent, mert gondolkoztam sokmindenen...

Rájöttem, hogy nagyon aggodalmas tudok lenni. Olyankor legalábbis, ha a barátaimról van szó. És rájöttem, hogy én sehogysem bírnám ki, ha bármelyikkel történne valami. Megőrülnék teljesen. Tehát ajánlom, hogy vigyázzanak magukra, nagyonis :P De tényleg. És most ez egy valakire vonatkozik főleg. Alapból olyanokon is szoktam gondolkodni, hogy velem is történhet bármikor valami.

Engem amúgy nagyon le tud hangolni, ha valamelyik barátom szomorú. De ez csak nem rég jött ki rajtam. És ha nekem van valamiért rossz kedvem, akkor tök könnyen tudok vidám lenni, ha pl olyannal vagyok, aki nagyon vidám meg minden.

Még arra, hogy minél jobban megismerek valakit, annál inkább kezdek rájönni, hogy milyen keveset tudok róla. Az a baj, hogy szeretném nagyon, hogy nekem mindent elmondjanak, mert meg akarom érteni a barátaimat teljesen, de közben meg nem akarom, hogy ők engem megismerjenek..

És hogy annyira nem is vagyok félénk.Az vagyok, csak annyira mégsem. Olyankor nem beszélek sokat, ha rossz a kedvem, mert olyankor nincs is kedvem beszélgetni. Ha meg nem emiatt, akkor sem a félénkség az oka. Az is, de leginkább az hogy nem nagyon bízom másokban, és nem akarom hogy megismerjenek.. (Csak én érzem úgy, hogy ennek nem nayon van értelme? :P) De mindegy. Akkor félénk is vagyok, meg nem is :P

Utálok reménykedni. Utálom azt az érzést.. amikor nem tudok valamit, de mégis reménykedek, és meg tudhatnám, hogy mi van - csak nem akarom. Ez volt 2008 ősszel is, nem írom le, hogy akkor mi volt konkrétan, és azt, hogy most mi, de akkor sem akartam megtudni, és kellett fél év, hogy erőt vegyek magamon. Tavasszal tudtam meg. De akkor hiába reménykedtem. Vagyis igazából nem tudom, hogy mit reméltem. Mármint tudom, hogy mit, de belül lehet, hogy az ellenkezőjét.. Nem tudtam, hogy örüljek, vagy sírjak, de nem lett jobb semmi, azóta áll a bál.Kiderült ezer dolog. Furcsa visszagondolni, azon gondolkodni, hogy hogyan történtek a dolgok, és mi lett volna, ha máshogy..mindegy. Így utólag nem is tudom, hogy mi hogy lenne a jobb.. De úgysem tudok beleszólni abba, hogy mi hogyan történjen, szóval felesleges ezen is agyalnom.

Azthittem, hogy szeretem a változásokat, de nem. Félek a változásoktól. Rájöttem, hogy nem akarok jobbat, mint ami most van, akármilyen rossz is most, csak ne legyen rosszabb. Mert lehetne, simán. Nehéz nekem, ha túl sok dolog történik egyszerre. Van, amikor izgalmakat akarok, de az más.

Rájöttam arra, hogy egy csomó mindent nem ismerek be, még magamnak sem. De miért? Fura ez. Talán magamat kéne megértenem, mielőtt másokat akarok.. de neem.. :)

És csak úgy mellékesen: Még arra is rájöttem, hogy lehet, hogy megy nekem a verselemzés mégis xD Tényleg nem gondoltam volna, hogy tudok írni ilyeneket. Négyes lett, amit írtunk, azóta írtunk mégegyet, egy olyan versből, amit nem is láttunk addig, és mégis össze tudtam hozni három oldalt :P De ez most nagyon nem ide tartozik.

Egyik nap megnéztem a Séta a múltbát angolul.. egyszerűen imádom azt a filmet..

Kíváncsi vagyok, mit hoz a jövő. Ez is fura, mert várom, de közben meg nem. Biztos csak a kíváncsiság miatt, mert mindig kíváncsi vagyok mindenre.Vagy csak azért, mert abban reménykedek, hogy akkor más lesz, vagy jobb, vagy nemtudom. Lehet mégsem várom. Mert nem akarok felnőni.. Inkább.. vissza akarok menni a múltba..

Erről jut eszembe a gyerekkori kedvenc filmem, évekig az volt a kedvencem.. A Vissza a jövőbe..Nagyon szerettem..Ahogy az összes többi olyan filmet is, ami az időutazásról szólt.

Nagyon nagyon furcsa a hangulatom most. Itt ülök, irodalmat kéne még tanulgatnom. Már nincs 12 óra se addig, és meg kell írnom azt a..azt az idióta verselemzést. És alig bírom nyitva tartani a szemem. Pedig még tíz óra sincs. De annyira ösze vagyok zavarodva.. És muszáj írnom.. Nem fogok sokat, mert tényleg irodalmaznom kell. Csak mégis. Nem tudom mi van velem, komolyan. Mi ez? Valaki üldögél, és játszadozik velem? És közben röhög rajtam, vagy én nem tudom miért van ez, hogy végre jobban vagyok, aztán mégse, aztán megint valamennyire összeszedem magam, aztán meg.. megint és megint... Csak gondolkoztam dolgokon, és annyira bonyolult minden. És annyira bonyolultak az emberek. És én annyira nem szeretem ezt. Miért ilyen nehéz minden? Hogy nem tudom, ki mit miért csinál, mit gondol.. De jó lenne, ha olvashatnék mások fejében. Mennyivel egyszerűbb lenne minden. Nagyon sok mindent nem értek. Annyi emberhez lenne annyi kérdésem, de ezeket nem tudnám megfogalmazni sem úgy, hogy olyan válaszokat adjanak, amiben minden benne van. És az sincs garantálva, hogy mindenki őszinte velem. És a kérdéseim sincsenek megfogalmazódva bennem. Nem konkrét kérdések. És ilyenekről nem is lehet mással beszélni. Csak tudni akarom.. hogy hogyan gondolkodik más.  Miért kell ilyeneken agyalnom? Én nem szeretem ezt a bizonytalanságot. És haragot is érzek. Nem tudom miért, komolyan nem.  De haragszom. Haragszom, mert nem tudom mi van. Haragszom emberekre is, pedig nem kéne, nem is szoktam, csak nyomós okkal. És most semmi okom nincs. Van, de ezekről nem tehetnek. Arról seml, hogy ilyen bonyolultak. Meg úgy az egész. Az egész élet. Olyan bonyolult. Soha nem fogok tudni semmit biztosan, és ebbe beleőrülök. Mert tudni akarok.. mindent.. Játsszon mindenki nyílt lapokkal.. És akkor nem kell olyan sok dolgon agyalnom. Mert ha jutok valamire, történik valami, és megint nem értek semmit. És mindenhol. Otthon is. Nekem ez nem tetszik így. Csak tudnám, miért. Amúgy nem vagyok szarul. Mármint szarul vagyok. De reggelre már nem leszek. El fog ez múlni. Bár ahogy mostanában észreveszem, nagyon meglepő dolgok történnek, és magamon is meglepődök, szóval semmit nem mondok. Még én is bonyolult vagyok.És még magamat sem értem, nem hogy másokat. Komolyan, azt sem tudom, én mit akarok. Nah mindegy. Csak gondoltam megörökítem ezt az..ezt.. Pá.

Úgy ám. De nem tesszük. Csak akkor fogjuk észrevenni ezeket a dolgokat, ha majd elveszítjük őket. Pedig minden pici dolgot értékelni kéne.Minden jó dolgot, ami a miénk, és nem azzal foglalkozni, hogy mid nincs, és mi kéne még. Senki nem azt szereti, ami kéne. Amúgy most már jobban vagyok, azthiszem. Két hétig most kicsit ki voltam készülve. Még mindig bennem van minden igazából.. Nem vagyok kifejezetten boldog, mert össze-vissza van minden, meg a sok bizonytalanság. Nem szeretek itthon lenni, nagy a feszültség,de lényegteéen. Mostanában suliban sem. De majd megpróbálom ott jól érezni magam.

Olyan hideg van kint. Várom a tavaszt. Szerettem a telet, most is szeretem, de rájöttem, hogy már nem ugyanolyan, mint régen. Rájöttem, hogy miért szerettem, de azt már nem csinálhatom. Imádtam a havat, játszani, hógolyózni öcsémmel. De ez már elmúlt. Persze most is jó. Olyan szép, amikor először esik hó, meg minden fehér, az utak, a tetők.. De rossz, hogy már nem élvezném a hóember építést meg hógyolózást meg minden. Szóval. Várom a tavaszt. És megpróbálok pozitív lenni. örülni a jónak. Mert van nagyon sok jó dolog az életemben. Senkinek sem könnyű, nem? Most mindenki legyen idegbajos? Bár, ha belegondolok.. csak ezt látom. Utcán, otthon, mindenhol. Rohanás, feszültség, idegesség. Pedig a legtöbbjüknek nem is lenne oka rá. Szóval én nem akarok ilyen lenni. Csak hogy csináljam? Múltkor elkezdtem felsorolni, mik azok a dolgok, amiktől jó kedvem lesz.  Most még hozzáteszek még valamit, amitől biztos hogy jó kedvem lesz. Gábor könyve. Ami még folyamatban van, de ma is: elég volt egy ilyen poénos részletre gondolnom, és elkezdtem nevetni a buszon :) De miért nem vagyok boldog? Van családom, bár igaz, nem teljesen a normális(mindegy, én értem), vannak csodás, de tényleg, remek barátaim. Talán ők hozzák a legnagyobb örömöt nekem. Mármint hogy ők vannak nekem. Csak maradjanak is meg nekem :) Van egy kis szobám, ahol nyugalom van(többnyire). Egészséges vagyok, jó suliba járhatok, meg ilyenek, és ezeknek is örülök. És nyáron kimehetek egy hétre Spanyolországba. Olyan jó lesz. Szeretem az új dolgokat, helyeket.

Hogy mi hozta ezt ki belőlem? Az osztályfőnökünk tegnap elkérte az osztályt az utolsó két óráról. Mert elmentünk a Láthatatlan kiállításra. Ennek a lényege annyi, hogy egy órán keresztül kipróbálhattuk, milyen a vakoknak..betekinthettünk az ő világukba.. Kati néni(osztályfőnök) meg a lánya ismerik ennek a kiállításnak az egyik vezetőjét, aki mellesleg, nem tudom pontosan hány éve, de megvakult. Valamilyen sport miatt szakadtak el a látóidegei, de ez most mindegy.A többi is vak vagy látássérült, de fantasztikus emberek.. Szóval annyiból állt ez, hogy kipróbálhattuk hogy boldogulnánk vakon az utcán, nappaliban, konyhában..megérezni azt,hogy itt csorog a patak, nem látom, és bármikor beleshetek. Vagy mikor az utcán átmegyünk, és csak hangokat hallunk. Persze teljesen nem lehetett átérezni, vak sötét volt, de tudtam, hogy nincs patak, sem kocsik,és tudtam, hogy úgyis kimegyünk innen, és megint látni fogok. István, az a vezető is nagyon kedves volt. Az elején megmutogattott olyan tárgyakat, amiket a vakok használnak( beszélő óra,mérleg,számítógép, meg konyhai eszközök..), aztán amíg a sötétben voltunk, akkor is sokat beszélgetett velünk. Furcsa úgy beszélgetni valakivel, hogy nem látod, nem nézel a szemébe.Végigvezetett az összes helyen. Ki kellett tapogatnunk mindenféle tárgyat. Amikor megtaláltunk egy tükröt, azt mondta, nézzünk bele. Kérdezte, hogy mit látunk..Hát semmit. Azt mondja, ők is ezt látják. A végén a bárban ki is szolgáltak minket, még mindig a sötétben.

Nekem nagyon tetszett az egész, kicsit átértékeltem mindent, amim van. Meg amúgy szeretem kipróbálni az új dolgokat, és valahogy jó volt ez a kiszolgáltatottság.Persze ez nem játék..Hosszú távon nem bírnám. Nekem, ha megvakulnék, a legnehezebb feldolgozni lenne. Nem tudom, de nagyon furcsa volt, mintha ilyen.. ahogy csak a hangokat hallottam, és egy óráig nem láttam semmit, mintha csak lelkek lennének. Mint egy végtelen világ. Mintha nem létezne semmi. Ha vak lennék, nem léteznének többé a színek, nem tudnám, milyenek az új dolgok, amiket még nem láttam, vagy új emberek. Mindent csak elképzelni tudnék. De lehet, hogy ebben van egy kicsi jó is talán. Lehet, hogy mindent szebbnek képzelnék el. A világ úgy nézne ki, ahogyan én akarom. És ezek az emberek, a vakok tényleg nagyon tudnak értékelni mindent. De azon gondolkoztam, hogy a született vakoknak milyen lehet. Az valami eszméletlen rossz lehet. Vagy jobb, mint egy olyannak, aki később vakult meg? Nem tudom. Mert végülis ők nem tudják, hogy mit nem látnak. Hogy mi az, hogy látni. Egyszerűen nem tudják, mi milyen. Aki csak később vakul meg, el tudja képzelni, mert már látta. Például a sötétben is olyan volt néha, mintha látnék, legalábbis ilyen homályban körvonalakat,pedig nem. Csak ha tudtam, hogy ott van valami, tudtam hogy néz ki, mondjuk a kezem, akkor az agyam odaképzeli. Na de visszatérve.. A született vakok.. nekik a színek is csak szavak. Nem tudják elképzelni. Milyen lehet? Engem nagyon érdekel. Mit érezhetnek? Rám nagy hatással volt nagyon ez a kiállítás. És értékelhetem ezt is, hogy látok. És ezek az emberek ott, komolyan nagyszerű emberek. Nem érzik magukat semennyivel kevesebbnek, mint a látó emberek, és tudják, hogy ők is tudnak teljes életet élni. Annyit mondanak,nekik ez az életük. Én még szívesen megtudnék sok dolgot az életükről. A kiállítás megmutatta, mi a bátorság, a bizalom, amikor vakon bíznod kell a másikban, és hogy milyen fontos a figyelmesség.  Furcsa volt, hogy megfordult minden, és nekünk, a látóknak kellett segítség a vakoktól.Ennek a kiállításnak köszönhetem, hogy most már kicsit jobban vagyok. Megmutatta, hogy minden kicsi dolgok értékeljek. Nekem ez felejthetetlen élmény volt. Hihetetlen volt kipróbálni egy olyan világban élni, amit eddig csak elképzelni tudtam. És a vakok mennyivvel többek, mint a látók.. Mert nekik már nem számít semmilyen külsőség.Nekik már nem számít, hogy ki hogy néz ki. Nem számít,hogy ki milyen ruhát hord. Csak az emberek jelleme.. hangja. Nekik már csak egy valami számít. Az emberek lelke. És ez csodálatos.

"Az ember sohasem látja helyesen a sorsát, míg az ellenkezőjét is nem tapasztalja! És csak azt tudja igazán értékelni, ami már elveszett."