Egy álmokkal teli világban a valóság fájhat

Néha elment otthon az áram régen. És azt imádtam kiskoromban. Legalább arra a kis időre fel kellett találnunk magunkat, hogy ne unatkozzunk. Nem ült senki a tévé vagy a gép előtt, hanem beszélgethettünk vagy bármi. És tök izgalmasnak tartottam, hűha, áramszünet. Persze a kajának a hűtőben meg ilyeneknek nem olyan jó, de az ilyen tévéféleségek nélkül simán meglennénk. Vagy a számítógép. Nem szeretem. Az msn-t sem. Inkább találkoznék többet a barátaimmal, ezek helyett lennék többet a szabadban, és vagyok is. Már mindjárt augusztus van, hamar elmegy a nyár, de jó mert alig voltam otthon. Voltam Balatonon, amiről már írtam, azóta voltam mégegyszer, Biankáékkal és az is hihetetlenül jó volt. A legjobb az az egyik este volt, amikor Siófokon sétáltunk és karaoke-ztunk. Nagyon szeretek énekelni, és bár ez így vicces volt szerintem, mindig is ki akartam próbálni hogy milyen idegenek előtt énekelni. Mert nem nagyon merek egyébként. Most sem mentem volna magamtól. Az is nagyon jó volt, amikor hajnali kettőkor bementünk a Balatonba.. de ezt csak mi tudjuk. Voltam Szentendrén, Vácnál Botanikus kertben, Visegrádon, hajókáztunk. Voltunk libegőzni a lányokkal, néhányszor zépében -bár nem szeretek odajárni -, voltam kirándulni, este vidámparkban meg még ilyenek. Szóval mozgalmasan telik a nyár, most már jó lenne egy kicsit otthon lenni és semmit nem csinálni. Voltam nagyon sokszor strandon, Velencei tónál, Omszki tónál, látszik is rajtam. Ilyen barna még nem voltam. Voltam Most Enikőéknél vagyok Arival, most értünk vissza Tahitótfaluból a telküktől. Voltunk egyszer Omszki tónál, Gáborékkal, egyszer Pala tónál, meg majdnem strandon is Leányfalun, de az nem jött össze. Teniszeztünk, motoroztunk, bicikliztünk sokat, elbicikliztünk Visegrádig.

És még mindig álmodozom. És nézem a romantikus filmeket, olvasom a romantikus könyveket, és na mindegy. Csak jó lenne ha lennének olyanok. Úgy élvezném is az életet ha tudnám hogy jó a vége. De úgy könnyű lenne.. Így az izgi, nem tudjuk mi lesz. De egyébként már nagyon profi vagyok abban, hogy összezavarjam mindig magam. De végre egy valamit megértettem, egy miértet magamban, mert amúgy nem igazán szoktam tudni. Csak aza furcsa, hogy ha valami úgy lesz ahogy akartam, csak utána gondolkozom el azon, hogy biztos hogy így akartam-e. Bár nem furcsa. Tipikus. Mert az embereknek soha semmi nem jó.

Minden hülyeségen, szokás szerint. Most kicsit kedvetlen vagyok. Megint. Csak mert megint nem értem, mi miért van, és nem értem, mit akarok, nem értem mit miért gondolok úgy, ahogy. Nem találom meg az egyszerűséget, és mindent bonyolítok. Bár szerintem nem én, vagy nem tudom, amúgy is minden bonyolult. Van valami, ami annyira sokszor elszomorít, de nem tudom mit kéne csinálnom. Aki ilyenkor tudna tanácsot adni, most pont nem. De nem is agyalok ezen tovább...

Elterveztem az esküvőmet. Ami nem is biztos, hogy lesz, de most le fogom írni. Lehet, hogy gyerekes lesz, de nem nagyon érdekel, hogy ki mit mond. Úgysem írok soha arról, amiről igazán szeretnék. Nekem fontos és ennyi. Szóval kint lesz a természetben. Valami nagy, zöld réten. Legyen sok fa, sok bokor, és reneteg virág, mindenhol.. És egy tó, ahol lehet csónakázni, miután elmondtuk egymásnak az igent, és megcsókoltuk egymást egy rózsás boltívás kapu, vagy mi alatt. És hattyúk a tóban...Fehér padok legyenek, és fehér asztalok. És egyszerű ételek.. Kevés ember. Csak a legfontosabbak. És sok-sok virág.. De mindegy. Nem értem, ezt miért ide írom, meg hogy minek írok egyáltalán. Inkább hagyom.

Meg erről eszembe jutott az is,hogy majd ha meghalok, szeretném hogy mindenki fehérben legyen. De erről ennyit, nem tervezem a halálomat, sem a temetésemet, és remélem hogy egy olyan 60-70 évig még másnak sem kell terveznie. :)

Miért fáj mindig a fejem? És fáradt vagyok egész nap. Ki vagyok merülve teljesen.. Lefárasztat ez az egész, a suli, meg a többi. És magammal vitatkozom. És magamat is fárasztom a hülyeségekkel. És nem értem magam. Nem akarok gondolkozni semmin. Annyi érzés kavarog bennem.. Tudok napközben boldognak látszani, nevetni, de semmi nem olyan mint régen. A sulit sem szeretem. És kiforduuul a gyomrom, amikor állandóan azt hallom mindenhol, hogy ez ilyen hülye, meg az olyan meg a többi.. Hát alig van normális ember. De ezen is csak röhögni tudok. És elegem van, hogy a lány wc-ben meg kell fulladnunk a füsttől, mert persze hogy ott kell így csoportostul cigiznie mindenkinek..És hiányzik a régi sulim. Mindig mentünk táborba az osztállyal, évente háromszor, de több naposakra. Annyira jók voltak.. Olyan volt mind, mint a túlélőtáborok. Annyit másztunk, hegyen völgyön, mindenen keresztül, patakokon át, dombokon, erdőn.. Annyira fáradtak voltunk mindig, mindenki nyögött, hogy nem bírja, én is, de belül nagyon élveztem, mindig. Volt, hogy sátoroztunk, volt hogy faházban laktunk.. Volt mindig mindenféle feladat, program. Mi csináltuk a kaját, víz sem volt mindenhol, hanem el kellett menni a kúthoz. Annyira hiányzik ez :( Emlékszem,  mindig baszogatott engem mindenki, mert félénk voltam, és gyengébb. Nevettek, beszóltak, de nem érdekelt. Mert ott legalább volt élet. Lehet, hogy baszogattak, de hát tudom hogy csak hülyeségből, szóval jobb volt tényleg. Lehetett nevetni a sok hülyén az osztályban, lehetett szórakozni, szerettem a tanáraimat is. Most sincs bajom a tanárokkal, a mostaniakkal.. ( kivéve egyet, hmmm.. már akkor kész vagyok tőle, ha meglátom.. elég hogy megszólaljon.. mindegy, erről külön lehetne mesélni..) csaak.. nem tudom, más egyszerűen. Ott ismertek minket a tanárok, lehetett beszélgetni velük. Most meg nem. Egyedül az osztályfőnököm az, akit szeretek nagyon,ez az egyetlen dolog, amiért valamennyire örülök, hogy oda járok. Meg persze Ariella és Enikő, őket sem ismerném,ha máshova járnék. Annyira az osztály sem vészes, nekem úgy általánosan van elegem.. az emberekből. Nem tudom.. Kétszínűség, önzőség, rosszindulat.. NEm.. Mindegy.. Az ő bajuk, ha olyanok amilyenek. Szóval nem izgat. Csak ez kijön belőlem most..minden.. De addig jó, amíg csak a blogomban vagyok ilyen. Meg nem akarom, hogy vége legyen a gyerekkoromnak. Mert nem is olyan rég volt.. És úgy eltűnik minden, hogy észre sem veszem..  Emlékszem, tényleg nem olyan rég, amikor Biankával mindenféléket kivágtunk az újságokból, és elosztogattuk.. Hogy füzeteket gyártottunk magunknak - még azóta sem használtam őket semmire. Emlékszem, hogy mindig röhögcséltünk náluk a kertben, és csináltattunk ezer képet a Robival..arra, hogy mindig elterveztük, hogy egész éjjel fent leszünk, és mindig bealudtunk.. legtöbbször. Emlékszem, hogy az éjszaka közepén kimentünk az utcára, és beszélgettünk.. csináltuk a sok félelmetes képet..Emlékszem a házi bulikra fent, ahova mindig felmehettünk az unokatesójánál.. amikor féltünk bemenni a nappaliba a többiekhez, és a konyhában röhögtünk.. A sok csocsózásra, filmezésre.. És ezek sem lesznek ugyanazok már, mert elköltöztek. Mindketten komolyabbak lettünk.. És itthon sem lesz már semmi ugyanolyan. Az a rész már lezárult. Ha el is megyünk még valahova, Nem lesznek ezek a programok akkor sem olyanok, mint régebben, az sem, ha Balatonra megyünk.. Hiányzik az, hogy mindig szalonnát sütöttünk..azt imádtam.. a szalonnát nem, de az részletkérdés. Csak azt, ahogy ülünk a fűben este, és sütjük.. Grilleztünk is, és hiányoznak a nagy biciklis túrák..Nem megyünk el Dobogókőre, vagy kirándulni már.. Akkor nem értékeltem ezeket. Most már késő.. Mert kellett anyáéknak így elrontani mindent.Mindegy.. Már akkor elrontottak mindent, amikor megismerték egymást. Hmmmmm, hagyjuk. Miért van az, hogy ha szereti egymást két ember, mégsem együtt vannak, hanem van ez a sok bonyodalom? Mindegy, erről még nem írtam. Majd fogok.Talán..talán.. Nem látszik rajtam, hogy fáj. De igenis fáj..sokminden.. Mert én még gyerek akartam lenni, még egy pár évig, de így nem lehet. Mert ilyen dolgokkal kell foglalkoznom. Túl sokat várnak el tőlem. Nem vagyok olyan erős, mint látszik. Egy éve kezdődött kb. ez az egész, amikor összejöttem az első barátommal, ott elkezdtem komolyabb lenni. Aztán amikor annak vége lett, vagyis már annak a végefelé jött ez a másik dolog. Nincsen semmi bajom, mert hiába szomorkodnék, nem tudok mit csinálni úgysem. Csak annyira más vagyok azoktól, amik történtek. Azóta feszültebb vagyok belül. És sokkal unotabb. Nem tudok pörögni, mint régen, és ez hiányzik. És azt sem szeretem, hogy hiába hogy még együtt lakunk meg vagyunk öcsémmel- hát ezt sem tudom, még meddig.., de mégis olyan, mintha már most itt sem lenne. Mert gépezik, egész nap szinte, és tök más, és alig beszélünk. És látom rajta, ő sem boldog, bár ő nagyon magába folytja az érzéseit, és nem is lehet vele ilyenekről beszélni. Azt sem tudom, mennyit tud az egészből, ami van. De nekem már most hiányzik ő. Nem játsszunk már, nem kártyázunk, nem rajzoluljuk a hülye történeteket.. nem beszélgetünk egész este.. Mondjuk az már nagyon régen volt, amikor még egy szobában aludtunk. Én alig ismerem őt. Annyira fura egy ember ő is.  Nagyon zárkózott, zárkózotabb mint én. Általában szégyenlős olyanok előtt, akiket nem ismer.. jobban mint én.. De nagyon jó humora van. Olyanokat tud benyögni :) De mindegy.

Nem tudom azt csinálni, amit szeretnék. Fáradt vagyok, és életunt.. Állandóan tanulnom kell, hallgatnom a veszekedéseket itthon, a suliban a rosszindulatot, meg a többit. És csak rohan mindenki. És én is. Nincs nyugalom. 

Én csak kis kalandokra vgáyom. Kirándulásokra, és sok-sok nevetésre. Olyan kirándulásokra, mint amilyenek általános suliban voltak.. El akarok menni libegőzni, állatkertbe vagy vidámparkba.Körbejárni Budapestet, vagy akár egész Magyarországot, minden szép helyet, parkot, kertet, kastélyt.. És a barátaimmal szeretnék lenni. Mindig..Szeretnék fürödni a tengerben. Homokvárat építeni a tengerparton, és ha kész, csak feküdni a napon.. aztán fagyizni az árnyékban. Vagy csak a Balatonon.. ugrálni le a stégről, mint kiskoromban, ott, ahol még apának sem ért le a lába, és úgy kellett megfognia a vízben, mivel úszni nem tudtam. Szeretnék sátrazni.. Kempingezni, feküdni a függőágyban és bambulni. Mászni, erdőkön, hegyeken..Szeretnék futkározni, és nevetni másokkal, és hintázni. Vagy piknikezni egy tó mellett.. csónakázni, hajókázni.. Imádom a hajókat. Annyira jó érzés a vízen lenni, hajózni..ahogy kinézek a hajóról, nem látok semmit, csak a vizet..annyira hihetetlen látvány. Szeretnék mindig a szabadban lenni. Suliban vagyok egész nap, a büdös belvárosban, ahol csak friss és finom füsttel tudom teleszívni a tüdőmet. Inkább jó lenne erődkben sétálgatni, mezőkön feküdni.. És röhögni, ha elkezd zuhogni az eső, és aztán összebújni valakivel. Szeretek elázni.. Szeretem a természetet. Ha köd van, és homály. Vagy ha villámlik, és bentről nézzük, és hallgatjuk, ahogyan dörög az ég. Szeretnék búvárkodni. síelni és szánkózni. Vagy hőlégbalon.. annyira szívesen utaznék egyszer benne:) Az valami hihetetlen jó lehet.Úgy kipróbálnám a siklóernyőt is... Szeretnék régi várromokat megnézni, mászkálni mindenfelé, amíg csak bírom, aztán ledögleni a fűre, és semmit nem csinálni:) Szeretnék fesztiválokra eljárni.. Vagy csak ülni, pihenni valahol,egy szép parkban, és nézni a naplementét, meg a madarakat.Sétálni az erdőkben, gombákat, meg növényeket gyűjteni, vízeséseket megnézni..kis patakokat.Vagy barlangokat. Kiskoromban felmásztam mindig mindenre.. az összes fára. Olyan jó üldögélni a magasban, mindenki felett, a madaraknál,és csak nézelődni.. és semmit nem csinálni. Feküdni a napsütésben.. Bejárnám egész Magyarországot, ha lehetne :) Mert csak ilyen dolgokra vágyom, hogy a természetben lehessek, és engem ez sokkal boldogabbá tenne, mint egy buli, vagy egy koncert. Az osztálytársaimmal nem lehet.. nem lehet ezeket.. Ők abban találják meg az élvezetet, ha elmennek együtt piálni, vagy vizipipázni. De engem nem érdekelnek ilyenek. És nem értek meg másokat. Rohadtul nem akarom hallgatni a de-rég-basztam-már-be szövegeiket. És rohadtul nem akarom azt sem hallgatni, hogy már nem hat rá a pia, mert..mert mittomén már. Ehhez csak gratulálni tudok. Nem azt mondom, hogy bulizni nem jó.. Mert jó, barátokkal, normálisan. Nem úgy, mint az állatok. Csak.. Én énekelgetek, rajzolgatok, festek, zenélek, vagy zenét hallgatok, és elég ennyi, hogy jól érezzem magam. Meg amiket már leírtam. Természetben lenni és kirándulni, és képeket csinálni. És nem kell semmi, nem kellenek a nagy áruházak, mozik, szórakozóhelyek.. Szeretném nézni esténként a csillagokat, és sétálni a holdfényben, szeretnék megmászni hegyeket.. és nevetni mindig..Szeretnék állatokkal játszani.. mindenféle dolgokat gyűjteni.. kagylók, virágok, kavicsok..Menni előre, egy vonatsínen mondjuk, a nagy semmi közepén.. úgy, hogy nem látok magam előtt semmit ..Szeretnék kipróbálni sportokat..búvárkodni, szörfözni, vitorlázni, vízisíelni. És sokat biciklizni, gyönyörű helyeken..Üldögélni egy gyönyörú parkban, sok-sok virággal, és rajzolni közben..Én csak szeretnék szabad lenni..A madaraknak jó. Szabadok, repülhetnek, bárhova. Ha hó van, elrepülhetnek. De mi nem repülhetünk el ilyen könnyen a bajok elől. Miért? Olyan egyszerű lenne úgy. Miért nem élhetek egy tündérmesében?

 Hát nem gyönyörűek ezek a helyek? :B Bár ilyen helyeken lehetnék... Akkor nem számítana semmi. Mert engem elvarázsolna.

Aminek nagyon örülök, azok a barátaim. Hogy találtam olyan embereket, mint ők.Különlegesek,ők adják a boldogságot nekem :) Nagyon szeretem őket. Ha ők nem lennének, ki sem bírnám ami van, nem tudnám elviselni a sok embert sem, akik csak magukat szeretik. Ha több szeretet lenne másokban, elnyomná azt a sok önzöséget,a hatalomvágyat, hazugságot, rosszindulatot..és a többit..De nem, és ez nem is változik. Talán velük majd, a barátaimmal sikerül elérnem azt, amit szeretnék. Még ha nem is tudom, hogy mi az. Remélem, legalább őket, nem kell elveszítenem soha.Csak folyamatosan változik minden, nem tudom mi lesz egy év múlva, vagy tíz év múlva. Nem tudom mi lesz Arival meg Enikővel, ha vége a giminek. Főleg, hogy nem Pestiek, Ariella Tápiószecsőn, Enikő Piliscséven lakik. Vivivel is nagyon keveset találkozom. Gáborral és Biankával valószínűleg nem fog megszakadni a kapcsolat, remélem soha. Remélem velem lesznek mindig.

De úgy, hogy nem csak két napig.Hanem mondjuk úgy maradok szépen. Mindenki várja hogy boldog legyen. De várni könnyű. Nem várni kéne, úgyis minden rajtunk múlik. Tudni kéne boldognak lenni abban a helyzetben, ahol vagyunk. Vagy ha nem, akkor olyanná változtatni. De mi kell hozzá? Mi hiányzik? Mert én nem tudom. És tényleg csak várom. Nem tudom, hogyan kéne változtatnom. Elfogadok mindent, ami van, mert sokmindennel nem tudok mit csinálni. De akkor mit kell tenni? Voltam boldog, nem is olyan régen. De nem vagyok már ugyanolyan, és egy éve minden a feje tetejére állt.  Más vagyok, és nem tudom mitől. Nagyon nyugodt voltam mindig, mindenkivel, senki sem tudott felhúzni. Nevettem mindenen, nevettem akkor is, ha elestem. Valahogy máshonnan néztem mindent, kívülről.. És azt gondoltam, hogy engem semmi nem tud legyengíteni majd, lehülyéztem azokat, akik kis apróságok miatt szomorúak, gondoltam, ha valami rossz történik, akkor ez van, és kész. És nem érdekelt. Játszottam mindig, álmodoztam, hittem abban, hogy egyszer megtalálom a hercegemet. Mindig mondtam anyáéknak, hogy nekem ilyen meg olyan jó munkám lesz, és gazdag leszek. Csak így simán. Egyszerűen. Elmeséltem nekik, hogy milyen lesz majd a kis házam.. Hogy lesz egy óriási kertje, és tele lesz virággal.. Hogy rózsák lesznek az ablakokban. Meg ilyen boltíves izé, amin szintén virágok lesznek, meg fehér padok, kis szökőkút, meg minden amit csak el tudtam képzelni. Hogy lesznek kutyáim, meg macskáim. Meg két gyerekem, ikrek. És ettől a sok naivitástól, ami bennem volt, nem vettem észre semmit abból, hogy milyen nehezek tudnak lenni dolgok. Hogy van, ami nem játék. Még most is bennem vannak ezek igazából. Nem tudom, hogy ez rossz, vagy jó, de azt igen, hogy kezd elmúlni. Optimista voltam, nem tudom, hogy most mihez állok közelebb, de egyáltalán nem fogok fel mindent olyan szépnek, mint régen. Kezd minden komollyá válni. Olyan rossz ez. Én nem akarok komoly lenni. Remélem nem is leszek az. Tényleg mindent szépnek láttam. De most.. Például az egyik, ami a legrosszabb.. hogy egyre jobban megismerem az embereket, és nagyon sok dolog elszomorít. A mindent-rózsaszínben-látok dolog miatt, rosszul esik sok minden, és sok olyan történik, amit nem gondoltam volna másról. Mert hiába akarok minent szépnek látni.. csalódást okozok magamnak csupán. Fura minden. Jólesik hogy írhatok. Valahogy úgy érzem, hogy ilyeneket nem tudok senkivel megbeszélni. Legalább leírhatom. Vagy nem értenek meg, vagy nem tudok megnyílni.

"Felhőkre festett kép volt összes álmom.
Mindegy, vihar vagy szellő fújta szét.
Egy élet kell, míg újra megtalálom,
hogy össze rakjam minden részletét."

Élek...élek..túléltem a verselemzést.. Két teljes délutánom ráment a készülésre. Erre olyan verset kaptam, amire  nem készültem semmit. De nem baj, nem számít semmi, mert össze hoztam azt a négy oldalt. Báár...Akkora betűkkel írtam, hogy az normálisan két oldal lenne, - na jó, azért annál több,három biztosan,de ez mellékes. Végülis nem mondta mekkora betűkkel írjunk, nem kötekedhet. :P

Aztán délután átmentünk Ariellával Enikőékhez.  De nem fogom részletezni. Csak egyet..  Szombat délután építettünk hóembert, és olyan jó volt gyereknek lenni kicsit :) Futkároztunk a kertben a kutyával, van egy németjuhász kutytuusuk, az is úgy megnőtt :) Nyáron még nagyno pici volt. Közben hógolyókat dobáltunk egymásra.. Estefelé elmentünk elvinni a kutyát sétálni.  Enikőék faluvégen laknak, és nagyon dombos a környék, nagyon szép volt. Főleg így, hogy mindent hó borított, mivel egész nap esett. És az a néhány óra annyira boldoggá tett.. mesébeillő volt az egész. Ahogy húzott minket a kutya, és szinte már síeltünk, úgy csúszott az út, amikor másztunk felfelé a hegyre, vagy inkább domra, és közben vagy tízszer elestünk mindhárman.. Ahogy ugrált a kutya a hóban, mert térdig ért, nem is, combig.. Néha gondolt egyet, és elkezdett futni, egy ideig bírtam a tempót én is, de elestem mindig :) Nekem még nem megy annyira a hóban száguldás.És ahogy lenéztünk, annyira gyönyörű volt az egész..Engem elvarázsolt :) Ment le a nap, ki voltak világítva a házak, és a hó is világított. Mikor felértünk, Ari lefeküdt a hóba, Enikő szintén, hempergett a kutyussal. Lefelé meg futottunk..Mire visszaértünk, már sötét volt teljesen. De.. annyira jó volt.. Nekem tényleg elég lenne ennyi minden nap, és boldog lennék. Ha felnőtt koromban lenne egy kedves családom.. egy aranyos férjem.. és két imádnivaló gyerek.. A házat az ő nevetésük töltené be mindig, ahogy futkároznak és pörögnek és nevetnek, mindenhol rendetlenséget hagyva maguk után.. :)  Meg egy kutyus, meg cica :) Egy Golden retrievert vagy egy Border Collie kutyust szeretnék :P És egy ilyen csendes, nyugodt helyen élnénk.. És minden nap kirándulnánk, meg játszanánk, meg elvinnénk a kutyust sétálni :) Úgy, ahogyan most Enikőékkel.. És gyerekek maradnánk, fetrengenénk a hóban, tavasszal a virágok között... Ha nem lenne veszekedés, mint majdnem minden családban, hanem szeretnénk egymást, és odafigyelnénk a másikra.  És akkor minden nap öröm lenne. =)

"Már minden helyen kerestelek, ahol nem vagy, csak azt a helyet nem találom, ahol vagy. Csak azt tudom, hogy ott vagy, ahol én nem vagyok. De hol vagyok én? Azt kívánom, bár itt lennél, hogy megmondd. Esetleg ha nagyon-nagyon erősen kívánnám, akkor itt lennél?"

:):):) Ez micimackóból van :)

De nem kergetem magam illúziókkal. Nem tündérmesében élünk. Tudom, hogy sosem lesz ennyire egyszerű minden. Ha boldog is vagyok valameddig, úgysem tart sokáig. Mindig jön valami.. Mostanában mindig.