Egy álmokkal teli világban a valóság fájhat

Ritka alkalom hogy érdekesnek találok valamit a suliban, legalábbis irodalmon. Petőfit vesszük, és megtetszett az egyik verse, úgyhogy most be is rakom ide. Elgondolkodtató.

Pető Sándor: Világosságot

Sötét a bánya,
De égnek benne mécsek.
Sötét az éj,
De égnek benne csillagok.
Sötét az ember kebele,
S nincs benne mécs, nincs benne csillag,
Csak egy kis hamvadó sugár sincs.
Nyomoru ész,
Ki fénynek hirdeted magad,
Vezess, ha fény vagy,
Vezess csak egy lépésnyire!
Nem kérlek én, hogy átvilágíts
A másvilágnak fátyolán,
A szemfedőn.
Nem kérdem én, hogy mi leszek?
Csak azt mondd meg, hogy mi vagyok
S miért vagyok?...
Magáért születik az ember,
Mert már magában egy világ?
Vagy ő csak egy gyürűje
Az óriási láncnak,
Melynek neve emberiség?
Éljünk-e önnön öröminknek,
Vagy sírjunk a síró világgal?
Hány volt, ki más szivéből
Kiszíta a vért
Saját javára,
És nem lett büntetése!
S hány volt, ki más javáért
A vért kiontá
Saját szivéből,
S nem lett jutalma!
De mindegy; aki áldozatnak
Od’adja életét,
Ezt nem dijért teszi,
De hogy használjon társinak.
S használ-e vagy sem?
A kérdések kérdése ez,
És nem a „lenni vagy nem lenni?”
Használ-e a világnak, aki érte
Föláldozá magát?
Eljő-e a kor,
Melyet gátolnak a roszak
S amelyre a jók törekednek,
Az átalános boldogság kora?
S tulajdonképen
Mi a boldogság?
Hisz minden ember ezt másban leli;
Vagy senki sem találta még meg?
Talán amit
Mi boldogságnak nevezünk,
A miljom érdek,
Ez mind egyes sugára csak
Egy új napnak, mely még a láthatáron
Túl van, de egykor feljövend.
Bár volna így!
Bár volna célja a világnak,
Bár emelkednék a világ
Folyvást, folyvást e cél felé,
Amíg elébb-utóbb elérné!
De hátha ugy vagyunk,
Mint a fa, mely virágzik
És elvirít,
Mint a hullám, amely dagad
Aztán lesimúl,
Mint a kő, melyet fölhajítnak,
Aztán lehull,
Mint a vándor, ki hegyre mászik,
S ha a tetőt elérte,
Ismét leballag,
S ez így tart mindörökké:
Föl és alá, föl és alá...
Irtóztató, irtóztató!
Kit még meg nem szállott e gondolat,
Nem fázott az soha,
Nem tudja még: mi a hideg?
E gondolathoz képest
Meleg napsúgár a kigyó,
Mely keblünkön jégcsap gyanánt
Vérfagylalón végigcsuszik,
Aztán nyakunkra tekerőzik,
S torkunkba fojtja a lélekzetet.

Varázslatos tavasz

Megérkezett a tavasz, mit úgy vártam rég,
Virágba borult minden, egyszerűen csodaszép.
A csillogó napfény kivirágoztatja lelkem,
Boldog vagyok, csak ez hiányzott nekem.

Mindenhol madarak csicseregnek, hangjuktól zúg a táj,
A parkokban gyerekek futkosnak, mindenki friss és vidám.
Édes nevetésük tölti be az  egész környéket,
Ezzel melegséget hozva az emberek szívébe.

Patakok folydogálnak, zuhog a vízesés,
Erdőkben a fák gyönyörű zöldbe öltöztek rég.
Virágzik minden, édes illatok szállnak a levegőben,
A méhek nektárt szívogatnak éppen.

Kinézek az ablakon, gyönyörű a táj,
A zöld fűről visszacsillan a napsugár.
Az ibolyák már nyílnak a kertben,
A tavasz varázslatos, hidd el nekem.

Elmúlt a tél, a zord és hideg tél,
Nincs többé hó, fagy, ennyi volt, véget ért.
Lejárt az ideje, a tavasz beköszönt,
A fagy el kell hogy tűnjön az emberek lelkéből.

Tavasszal nem lehet szomorú senki,
Tudod, most lehet igazán élni.
A nagy kirándulások ideje itt van,
Izgalom, nevetés, sok-sok kaland.

Irány a domb, a hegyek, a rét, az erdő,
A virágzó parkok, a friss levegő.
Ne vesztegesd az időt, mire vársz még?
Élvezd a tavaszt, nem látod? Hisz minden csodaszép.
 

Álmomban

Egy varázslatos helyen jártam, csodaszép volt,
A nap sütött, s virágok csillogtak mindenhol.
Nem volt hó, eső, vihar, sem tavaszi zápor,
A gyönyörű napfényben mindenki táncolt.

Táncolt az egész világ, s mosolygott,
Hihetetlen volt látni a sok viruló arcot.
Elfelejtettem mindent, mi valaha bántott,
Elég volt az égre nézni, hol egy tündér táncolt.

Gyerek lehettem ismét, úgy mint régen,
Futkároztam a mezőn, a réten.
Lenéztem a dombról, s a nagy homokóra leállt,
Az idő már csak szó maradt csupán.

Mindenki más volt, boldog, s őszinte,
Az egész olyan volt, mint egy igazi tündérmese.
Megöleltem volna az egész világot, ha lehetett volna,
De ennyi volt, vége lett -  ismét szobámban voltam.

Álmomban történt -  csupán álom volt,
Egy újabb álom egy csodaszép világról.
Hogyan is gondolhattam, hogy létezik,
Minden csak hazugság, nem ér semmit.

Ott mindent lehet, a fák az égig érnek,
De mit ér minden, ha felkelek, s minden másképp lesz?
A homokóra elindul ismét, pörögnek a percek,
Elindulok én is, s többé nem állhatok meg.

Miért nem álmodhatok tovább, miért kell vége lennie?
Ha lehetne, elaludnék, s többé soha nem kelnék fel.
A tündérmesében, a saját Álomvilágomban maradnék,
Hol örökké gyere maradhatnék, olyan mint rég.

Csak én érzem úgy, hogy szalad az idő,
Hogy itt hagy szó nélkül, s fut, megállás nélkül?
Mire magamhoz térek, már más ember leszek,
Teljesen más, mert elmúlik minden, s észre sem veszem.

Hiányzik minden, mi rég volt, a Boldog Múlt,
Minden emlék egyszerre rámzúdul.
Nem tudok kitörni, nekem ez túl nehéz,
Csapdában vagyok, s nincsen menedék.

Nem látom, merre van a kiút,
Hogyan is mehetnék tovább, kísért a múlt.
Hogy ezután mi lesz, még nem látom,
De a múltat elengedni nem tudom.

Rejtély,titok, egy elátkozott labirintus,
Hatalmas, s kijutni nem tudok.
A falakon régi képek jelennek meg,
Mindig megállok, a kiutat nem lelem meg.

Visszamenni nem tudok, de így nem mehet tovább,
Kell a kulcs, meg kell találnom a megoldást.
Így felesleges minden nap, minden perc,
Hisz mosoly nélkül az idő értelmetlenül múlik el.

De mit tegyek, boldog hogy legyek?
Elmúlt, mi szép volt, visszamenni nem lehet.
A világ mostoha, el van átkozva,
Rohan mindenki, s tapossa a másikat.

Harcol a világ, minden fekete,
Az emberek egymás szívébe kést döfnek.
Mindenki magának él, nem lát semmit,
Nem érdekli semmi, csak hogy jó legyen neki.

Gyerekként ezt nem láttam, ezért volt jobb mindent,
Nem volt baj sem, csak nevettem mindenen.
Semmi nem olyan egyszerű, furcsa dolog az élet,
Megfejteni nem lehet, mi miért történik meg.

Régen tudtam, hogy teljesülnek az álmaim, hittem a mesékben,
Szép tündérekben, mindenben, mit elképzeltem.
Hittem magamban is, hercegekben, égig érő kastélyokban,
Hogy repülhetek, mint madár a virágzó tavaszban.

Így hát bezárkózom szobámba, s az ágyamba fekszem,
A saját Álomvilágomat megteremtem.
Eljön az éjszaka, s ott lehetek megint,
A helyen, ahol minden álmom valóra válik.

Néha a fantázia szebb, mint a valóság,
De álmokban élni nem lehet - tudom - ez nem megoldás.
Ezért a csillagokat néha sokáig nézem,
Szárnyalok a magasban - de csak képzeletben.