Egy álmokkal teli világban a valóság fájhat

 Most csak felraktam ezt a rajzom, vagy firkám, amit Balatonon alkottam hármunkról. Szerintem műalkotás lett. :P Még kereshetnék is ezzel Siófokon, a karikatúrarajzolással. Na jó, azért nem. Túl fáradt vagyok most ahhoz, hogy élménybeszámolót írjak, de majd meglesz valamikor.  Akartam írni arról is amiket éreztem a múlt héten, de lusta voltam, szokás szerint. De azóta már tök jól vagyok. Csak két mondatban.. valami olyasmin agyaltam, hogy nagyon a jót akarom mindenben látni, amikor tudom hogy nagyon sok dolog nem az, aminek látszik. Két napig nem voltam valami jól, már megint a túl-bonyolult-minden miatt, de aztán jött Enikő meg Bianka, meg a Balaton, és tök jó volt. Holnap írok talán, most alvás. Holnap még el akarok menni írni egy teszt-et angolra, hogy megnézzék hogy egyáltalán alkamas vagyok-e a nyelvvizsgához.. valamikor a közeljövőben.. Vagy ha megyek ilyen nemtudomhányhetes tanfolyamra, úgy. De jó lenne ha meglenne nyáron.

Most csak berakom két rajzomat. 

Most ez a kedvencem. Most először mertem igazán használni a ceruzát. Ami az árnyékolást illeti. :P  A macit meg Gábornak rajzoltam, a fényképen félkész állapotban van csak.

Álmomban

Egy varázslatos helyen jártam, csodaszép volt,
A nap sütött, s virágok csillogtak mindenhol.
Nem volt hó, eső, vihar, sem tavaszi zápor,
A gyönyörű napfényben mindenki táncolt.

Táncolt az egész világ, s mosolygott,
Hihetetlen volt látni a sok viruló arcot.
Elfelejtettem mindent, mi valaha bántott,
Elég volt az égre nézni, hol egy tündér táncolt.

Gyerek lehettem ismét, úgy mint régen,
Futkároztam a mezőn, a réten.
Lenéztem a dombról, s a nagy homokóra leállt,
Az idő már csak szó maradt csupán.

Mindenki más volt, boldog, s őszinte,
Az egész olyan volt, mint egy igazi tündérmese.
Megöleltem volna az egész világot, ha lehetett volna,
De ennyi volt, vége lett -  ismét szobámban voltam.

Álmomban történt -  csupán álom volt,
Egy újabb álom egy csodaszép világról.
Hogyan is gondolhattam, hogy létezik,
Minden csak hazugság, nem ér semmit.

Ott mindent lehet, a fák az égig érnek,
De mit ér minden, ha felkelek, s minden másképp lesz?
A homokóra elindul ismét, pörögnek a percek,
Elindulok én is, s többé nem állhatok meg.

Miért nem álmodhatok tovább, miért kell vége lennie?
Ha lehetne, elaludnék, s többé soha nem kelnék fel.
A tündérmesében, a saját Álomvilágomban maradnék,
Hol örökké gyere maradhatnék, olyan mint rég.

Csak én érzem úgy, hogy szalad az idő,
Hogy itt hagy szó nélkül, s fut, megállás nélkül?
Mire magamhoz térek, már más ember leszek,
Teljesen más, mert elmúlik minden, s észre sem veszem.

Hiányzik minden, mi rég volt, a Boldog Múlt,
Minden emlék egyszerre rámzúdul.
Nem tudok kitörni, nekem ez túl nehéz,
Csapdában vagyok, s nincsen menedék.

Nem látom, merre van a kiút,
Hogyan is mehetnék tovább, kísért a múlt.
Hogy ezután mi lesz, még nem látom,
De a múltat elengedni nem tudom.

Rejtély,titok, egy elátkozott labirintus,
Hatalmas, s kijutni nem tudok.
A falakon régi képek jelennek meg,
Mindig megállok, a kiutat nem lelem meg.

Visszamenni nem tudok, de így nem mehet tovább,
Kell a kulcs, meg kell találnom a megoldást.
Így felesleges minden nap, minden perc,
Hisz mosoly nélkül az idő értelmetlenül múlik el.

De mit tegyek, boldog hogy legyek?
Elmúlt, mi szép volt, visszamenni nem lehet.
A világ mostoha, el van átkozva,
Rohan mindenki, s tapossa a másikat.

Harcol a világ, minden fekete,
Az emberek egymás szívébe kést döfnek.
Mindenki magának él, nem lát semmit,
Nem érdekli semmi, csak hogy jó legyen neki.

Gyerekként ezt nem láttam, ezért volt jobb mindent,
Nem volt baj sem, csak nevettem mindenen.
Semmi nem olyan egyszerű, furcsa dolog az élet,
Megfejteni nem lehet, mi miért történik meg.

Régen tudtam, hogy teljesülnek az álmaim, hittem a mesékben,
Szép tündérekben, mindenben, mit elképzeltem.
Hittem magamban is, hercegekben, égig érő kastélyokban,
Hogy repülhetek, mint madár a virágzó tavaszban.

Így hát bezárkózom szobámba, s az ágyamba fekszem,
A saját Álomvilágomat megteremtem.
Eljön az éjszaka, s ott lehetek megint,
A helyen, ahol minden álmom valóra válik.

Néha a fantázia szebb, mint a valóság,
De álmokban élni nem lehet - tudom - ez nem megoldás.
Ezért a csillagokat néha sokáig nézem,
Szárnyalok a magasban - de csak képzeletben.

Rég rajzoltam. Pedig rajzolni jó. Én szeretek. Ez a másik dolog, az éneklés mellett amit nagyon szeretek csinálni. Még ha nem is vagyok benne olyan jó, akkor is nagyon jó unaloműző. Kiskoromban is szerettem nagyon rajzolni már. Mert olyan jó, leülök, kikapcsolom magam, és csak azzal foglalkozom. Tudok közben gondolkozni, ábrándozni, de mégse csak egy helyben ülök, és nem csinálok semmit. Mindenki rohan, egész nap, tanul, vagy dolgozik, és nem csinálja azt, amit szeret. De majd most leülök egyik nap, és nem fog érdekelni, hogy mennyi dolgom van még. Rajzolni fogok. Mindig örülök a fejemnek, ha rajzoltam valami szépet. Néhány tükrözi, hogy milyen vagyok. Vagy amit szeretnék. Felteszek néhányat.

"Akarok rajzolni valamit, ami jelent valakinek valamit. Tudod, meg akarom rajzolni a vak hitet, az elmúló nyarat vagy csak egy pillanatát a tisztaságnak."

Amúgy meg most indulunk mindjárt. Mert fellépés lesz. Cimbalom. Vagyis ilyen félévi vizsga hangverseny vagy mi ez.

Szeretet-gyűlölet:

Hát nem. Ezzel most kezdek szembesülni. És azzal is, hogy koránt sem vagyok olyan erős, mint hittem..

Boldog Újévet mindenkinek. Meg volt a Karácsony meg a Szilveszter meg a téli szünet. Suli van. Ez a téliszünet most tényleg nagyon jó volt. Meg a karácsony is. Meg a szilveszter is. Öhm, a suli már kevsbé. Karácsony, jó volt, tényleg. Ilyenkor, ünnepeken én mindig azt szeretném, hogy legalább ilyenkor ne legyen veszekedés meg semmi se. Többnyire sikerült most. De nem tudom, lesznek-e még olyan szép karácsonyaim, mint kiskoromban. Majd ha gyerekem lesz, lehet. Kiskoromban mindig alig vártam már a karácsonyt. Régen..régesrégen.. Nah jó, annyira nem régen, de olyan nyolc éve biztosan, volt olyan, hogy mindenki átment a ház másik felébe, mamához. És mire visszamentünk, tényleg ott voltak az ajándékok, azt még azóta sem tudom hogy hogyan. És olyan jó volt akkor, nagyon kicsi voltam, és tényleg azt hittem, csoda történik. Mondjuk hiszek a csodákban. Nem kell hogy nagy dolog legyen.. elég, ha valaki rádmosolyog az utcán, vagy kapsz egy sms-t valakitől, akit szeretsz. És akkor már mi is tudunk másokkal csodát tenni. Nem? Karácsony után szilveszterig Enikőnél voltam, majd onnan együtt hazajöttünk, aztán jött értünk egyik barátom, a Gábor, és mentünk szilveszterezni. Összegyűltünk Szandynál, aztán mentünk Ágihoz.

Dee.. nem fogom most részletezni. Mert rájöttem, hogy mikor elkezdtem a blogot, ott a legelején leírtam a napokat, de aztán az valahogy abbamaradt. Tehát, nem is fogok mesélni,mostantól csak a fontos dolgok jönnek. Többet fogok írni, de inkább arról, ami bennem van, végül is ezért kezdtem el. Azóta volt szülinapom is, novemberben. És kívántam valamit. Ez vicces. Mert megtörtént. De egyáltalán nem úgy, ahogy azt szerettem volna.Aztán úgy beszélgettünk kb. erről, hogy igazából nem tudtuk miről beszélünk, és miről beszél a másik.

Jó móka az ilyen, csak nem akkor, ha ilyen komoly. De ettől függetlenül nekem tetszett az, hogy ki kellett következtetnem a dolgogból, hogy mi van. Ugyanarra gondoltunk, mint kiderült végül. De nem csodálkoztam, illetve magán a dolgon csodálkoztam, azon nem, hogy igaz volt végül amire gondoltam. Nem voltam valami fényesen néhány napig. Főleg egy délután. Pontosabban két napja délután. Az előtti nap este azt mondta, félreértettem. Akkor jött a bizonytalanság. A másnapot meg főleg nem részletezném, de ennyit nem aggódtam még egy délután. Itt jött a mit-miért-mond vagy miért-nem dolog. Itt már majdnem biztos voltam abban, hogy nem hülyeség, amire gondoltam. Csak akkor előző nap miért mondott mást. Mindegy, aztán meg lett beszélve. Mármint nem. Inkább nem gondolkozom ezen. Tudnék írni erről, ez csak a helyzet, de hagyom. Nem hiszem, hogy fogunk vele erről még beszélni. Azóta már a sok kis dolgoktól is tudok rosszul lenni. Ezzel valamit kéne kezdeni.

Mindenképpen. Mert rossz, hogy mindig azt kérdezik, hogy mi bajom, és akkor még az ő kedvüket is elveszem. Azzal amilyen vagyok. Ez a nem-beszélek-egész-nap meg hagyjon-békén-mindenki stílus. Nem szoktam ilyen lenni. Otthon is, néha már játszani szoktam, meddig bírom ki a beszélgetést nevelőapámmal úgy, hogy ne legyek ideges. És mostanában mindig veszítek. Aztán jót nevetek. Magamon. De főleg rajta. Csak ne lenne ilyen komoly minden. Miért? Miértmiértmiértmiért? Legyünk gyerekek. Örökké vidám, lelkes, izgő-mozgó kis kölykök. És felelősség nélkül. Amikor még nem csalódtam, meg nem vettem észre, hogy milyenek mások. És ez meg a másik. Olyan rosszindulatú egy csomó ember. De ez most nem ide tartozik.

Visszatérve. Nem képzeltem volna, hogy bármi elronthatja.. és akkor paff. De igazából nem volt paff. Csak ne is legyen. Mert ők úgy jók ahogy vannak.. Lényegtelen. Nem lényegtelen, írnom róla az. Minden szép elmúlik. Miért foglalkozok ilyenekkel olyan sokat? És miért van olyan sok miért? Túl sokat gondolkodom. Lehet nem lenne szar a kedvem, ha nem foglalkoznék velük. De nem szándékosan vagyok rosszkedvű. Csak sodródom, és minden történik, nem tudok mit csinálni velük...De mostmár erőt veszek magamon, és csak azért is jókedvű leszek, nem érdekel mi van otthon, meg máshol, engem nem fog senki lehangolni. BIZONYÁM. Én vagyok az erősebb.

Hmm.. hát ezt igazán marha értelmesen írtam le, de tök mindegy. Csak össze vagyok zavarodva...

"I used to think that I was strong..Until the day it all went wrong..I think I need a miracle to make it through.."