Egy álmokkal teli világban a valóság fájhat

De előtte még annyi, hogy az előzőt visszavonom. Örülök, hogy ilyen vayok. Az élet megtanított arra, hogy nem szabad rögtön kitárulkozni, nem szabad mindig mutatni, ha fáj. Nem szabad naivnak lenni, mert kihasználhatják. És amúgy is.. nem tudnék nem gondolkodni ilyeneket. Muszáj.."óvatos"-nak lennem.

"Megismerni csak akkor tudlak, ha részt veszek benned, ha belülről éllek meg. Ha nem csak látlak és tudok rólad, de érezlek is - ha "én" minden idegszálammal megtapasztalom milyen "te"-nek lenni. Ezt nem lehet kívülről, csakis belülről. A megismerés a "jártál bennem" - "jártam benned" kölcsönös élménye. Ismerem a titkos utcáidat, lelkedet és tested rezdüléseit, érzékenységed, magányodat, vadságodat vagy félelmedet - azt, hogy mersz-e szeretni egyáltalán. Tudsz-e adni s elfogadni? - most derül ki valójában. Mert amit adsz, most azt magadból adod. A titkaid adod - amit féltesz, amit rejtesz, azt adod - és azt fogadod el tőlem is."

"Egyetlen dolog szünteti meg a másik hiányának fájdalmát: ha nem szeretjük tovább. Amikor azt mondjuk, hogy az idő gyógyít, erre gondolunk. A felejtésre. Ez azonban, ha valóban szeretünk, nem lehetséges. A szeretet hiányát csak egyetlen dolog gyógyítja: ha újra találkozunk azzal, akit szeretünk. Semmi más. Jövőre, húsz év múlva, egy másik életben. Mindegy. A hiány mindaddig él, amíg nem látjuk újra. Nem az emléke, a hiánya él bennünk!"

"Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban. Amikor szembesültél azzal, hogy „nincs”. Amikor a sors letépi rólunk azt, akit szeretünk, s ott maradunk kifosztva, egyedül – a hiányban döbbenünk rá, mennyire szerettük. Utólag. És jönnek az emlékek: a közönyös hétköznapok, a szürke reggelek, a fáradt fölkelések, a rosszkedvű morgások, veszekedések, összezördülések, a kellemetlen esték, amikor nem történt semmi, csak ültetek egymás mellett, üresen – a hiány fájdalmas érzésével visszanézve villámfényben látod meg a múltadat, s azt kiáltod:
- Milyen hülye voltam! Nem láttam, milyen kincset szórok szét minden percben és órában!... Bár akkor tudtam volna, amit most tudok: hogy ajándék volt vele az élet! Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is! Másképp szólnék hozzá? Másképp látnám, másképp ölelném… És elmondanám neki azt, hogy… Mit is?... Amit nem lehet elmondani."

"Elengedni valakit nem azt jelenti, hogy megszűnik a fájdalmad. Amíg szereted, fájni is fog a hiánya. Ez nem baj. Attól még elengedheted. Sírva búcsúzunk egymástól, s ha igazi a szereteted, ez egy jó sírás. Elválasztva lenni bárkitől is, akit szeretünk: fáj. Ha már nem fáj: nem is szeretjük. (...) Az elengedés nem azt jelenti, hogy az ember szíve kihűl. Nem azt jelenti, hogy elfelejtem örökre. Nem közönyt jelent. Az elengedés azt jelenti, hogy hagyom őt szabadon repülni, szállni, a maga útján - abban a biztos reményben, hogy visszatalál majd hozzám. De amíg nincs itt, mindig hiányzik. És fáj."

(Müller Péter)

Néha nem szeretem azt, hogy ilyen bonyolult vagyok. Hogy.. ezt nem tudom leírni. Hogy ennyit agyalok az életen, és hasonló dolgokon. Embereken, barátaimon, ki mit miért csinál, miért olyan. Valamikor pont tetszik, hogy ilyen vagyok, de néha meg belegondolok, mennyivel egyszerűbb lenne.. szóval ha én is egyszerűbb lennék. Magamnak. Ha nyílt lennék, ha tudnám magamat adni. Legalább néhány ember előtt, akik szeretném, hogy ismerjenek. Nálam ez attól függ, hogy milyen a másik, meg minden hülyeségtől, mindent bonyolítok. De néha úgy érzem, nem lehetek őszinte, muszáj álarc mögé bújnom, és utálom, hogy ennyire bizalmatlanná váltam. Én csak.. szeretnék magam lenni. Szeretném, hogy el tudjam mondani az érzéseimet. Ritka tulajdonság az, hogy valakinek ami a szívén, az a száján is. Sokan megjátsszák magukat, a színjátékban elveszíti a saját egyéniségét.. Én ezt nem akarom. Nem tudom, nem értem, miért nem merek nyílt lenni, hogy miért nem az érzéseimre hallgatok a sok agyalás helyett. Mert félek. Egyszerűen nem tudom figyelmen kívül hagyni a dolgokat, jár az agyam állandóan. Tudom, hogy tele vagyok érzéssel, de építettem egy idióta falat... Néha annyira szívesen kiönteném a lelkem..

A helyzet az, hogy lebetegettem, úgyhogy most kivételesen van időm írni. Nem tudom, miről, de ki kell használni az alkalmat. Most örülök is, hogy nem kell suliba mennem. Egy dolog, hogy pótolni kell, de most már tényleg kell pár nap pihenés. Jó, igazából most lett vége az őszi szünetnek, de az sem pihenéssel telt. Tanulás sulira, tanulás elsősegélyre - átmentem, úgyhogy mostmár meg van ez is meg a kresz is, jön a gyakorlat... - , akkoor.. aztán meg készültem a partira. Voltam Enikőnél három napot, az is jó volt, bár ott is tanultunk, mert persze szünetben sem hagynak minket békén. Megcsináltam rajta a stabil odalfektetetést is. Szerintem egyébként ezt az elsősegélyt lehetne komolyabban venni. Megtanulni meg kellett mindent, de azért szerintem ennyivel még nem igazán tudnánk segíteni egy balesetben. Jó, az alapok legalább megvannak, de a vizsgán is könnyen át lehet menni.. Ez az újraélesztés is, pontosabban kéne, mert így simán eltöröm hat bordáját szegény embernek. Szóval, ezután készülődtem a bulira, volt szülinapom. Sajnos. Mert megint öregedtem egy évet, és akárhonnan nézzük, ez nem jó. Jövőre már 18 leszek, jézusom, nem akarom. De nincs mit tenni. A parti szerintem jól sikerült, én legalábbis jól éreztem magam, bár a karaoke felvételeket visszahallgatva néztem egy nagyot. Mint a nyikorgó macskák. Részeg nyikrogó macskák. Pedig nem voltunk azok. Meg élőben olyan jól, jó, túlzásba ne essünk, de mondjuk egész jól hangzott. Aztán megnyugtattam magam, hogy csak torzítja, talán nem kellett volna a marhanagy hangfaltól 5 cm-re elhelyezni a webkamerát, ami felvette. Gondolhattam volna erre. Na majd legközelebb lesznek jobbak... :P Buli után próbáltunk aludni. De így heten, azokkal akik maradtak estére, elég nehezen fértünk el egy szobában. Mondjuk szerintem a többiek tudtak valamennyit aludni. Én olyan zombi voltam még két napig, és nem aludhattam, mert vasárnap még tanulni kellett, hétfőn suli,zeneóra, úgyhogy nyolcra értem haza. Nem értettem tegnap, hogy miért vagyok még mindig fáradt, mert azért három nap alatt ki lehet pihenni, aztán rájöttem hogy beteg vagyok, azért fájt a fejem egész nap. Most itt teázgatok, írogatom a könyvem. És amúgy jól vagyok mostanában, furcsa, de nekem sikerül, amiről szó volt az előző bejegyzésben. Már nem egy, hanem három dologgal bevállt. Jó, egyenlőre kettő, de nagyon valószínű, hogy a harmadikkal is ez lesz. Nem tudom, miről írjak, most csak ennyi ment, hogy mik történtek. Inkább írom a könyvem. Vagy lehet hogy előtte megírom a verselemzést. Szorgalmi. Nem, nem őrültem meg, de muszáj, mert nem állok valami fényesen magyarból.