Álmomban
Egy varázslatos helyen jártam, csodaszép volt,
A nap sütött, s virágok csillogtak mindenhol.
Nem volt hó, eső, vihar, sem tavaszi zápor,
A gyönyörű napfényben mindenki táncolt.
Táncolt az egész világ, s mosolygott,
Hihetetlen volt látni a sok viruló arcot.
Elfelejtettem mindent, mi valaha bántott,
Elég volt az égre nézni, hol egy tündér táncolt.
Gyerek lehettem ismét, úgy mint régen,
Futkároztam a mezőn, a réten.
Lenéztem a dombról, s a nagy homokóra leállt,
Az idő már csak szó maradt csupán.
Mindenki más volt, boldog, s őszinte,
Az egész olyan volt, mint egy igazi tündérmese.
Megöleltem volna az egész világot, ha lehetett volna,
De ennyi volt, vége lett - ismét szobámban voltam.
Álmomban történt - csupán álom volt,
Egy újabb álom egy csodaszép világról.
Hogyan is gondolhattam, hogy létezik,
Minden csak hazugság, nem ér semmit.
Ott mindent lehet, a fák az égig érnek,
De mit ér minden, ha felkelek, s minden másképp lesz?
A homokóra elindul ismét, pörögnek a percek,
Elindulok én is, s többé nem állhatok meg.
Miért nem álmodhatok tovább, miért kell vége lennie?
Ha lehetne, elaludnék, s többé soha nem kelnék fel.
A tündérmesében, a saját Álomvilágomban maradnék,
Hol örökké gyere maradhatnék, olyan mint rég.
Csak én érzem úgy, hogy szalad az idő,
Hogy itt hagy szó nélkül, s fut, megállás nélkül?
Mire magamhoz térek, már más ember leszek,
Teljesen más, mert elmúlik minden, s észre sem veszem.
Hiányzik minden, mi rég volt, a Boldog Múlt,
Minden emlék egyszerre rámzúdul.
Nem tudok kitörni, nekem ez túl nehéz,
Csapdában vagyok, s nincsen menedék.
Nem látom, merre van a kiút,
Hogyan is mehetnék tovább, kísért a múlt.
Hogy ezután mi lesz, még nem látom,
De a múltat elengedni nem tudom.
Rejtély,titok, egy elátkozott labirintus,
Hatalmas, s kijutni nem tudok.
A falakon régi képek jelennek meg,
Mindig megállok, a kiutat nem lelem meg.
Visszamenni nem tudok, de így nem mehet tovább,
Kell a kulcs, meg kell találnom a megoldást.
Így felesleges minden nap, minden perc,
Hisz mosoly nélkül az idő értelmetlenül múlik el.
De mit tegyek, boldog hogy legyek?
Elmúlt, mi szép volt, visszamenni nem lehet.
A világ mostoha, el van átkozva,
Rohan mindenki, s tapossa a másikat.
Harcol a világ, minden fekete,
Az emberek egymás szívébe kést döfnek.
Mindenki magának él, nem lát semmit,
Nem érdekli semmi, csak hogy jó legyen neki.
Gyerekként ezt nem láttam, ezért volt jobb mindent,
Nem volt baj sem, csak nevettem mindenen.
Semmi nem olyan egyszerű, furcsa dolog az élet,
Megfejteni nem lehet, mi miért történik meg.
Régen tudtam, hogy teljesülnek az álmaim, hittem a mesékben,
Szép tündérekben, mindenben, mit elképzeltem.
Hittem magamban is, hercegekben, égig érő kastélyokban,
Hogy repülhetek, mint madár a virágzó tavaszban.
Így hát bezárkózom szobámba, s az ágyamba fekszem,
A saját Álomvilágomat megteremtem.
Eljön az éjszaka, s ott lehetek megint,
A helyen, ahol minden álmom valóra válik.
Néha a fantázia szebb, mint a valóság,
De álmokban élni nem lehet - tudom - ez nem megoldás.
Ezért a csillagokat néha sokáig nézem,
Szárnyalok a magasban - de csak képzeletben.
Utolsó kommentek