Egy álmokkal teli világban a valóság fájhat

Talán azért, mert tudom, hiába próbálnám elmondani a gondolataimat. Túl kisgyerek vagyok, túlságosan bonyolult minden, mégis túlságosan érteni akarok mindent. Folyamatosan gondolkodom dolgokon, de csak mindenféle össze-visszaság jön ki belőlük. Ezért nem tudok beszélni róluk, mert hülyeségnek tűnnek. Mert nem tudom úgy elmondani. Máshogy gondolkodik mindenki, más dolgokon, és nem tudja senki megérteni teljesen a másikat. Talán ezért mondom mindenre, hogy hagyjuk. Vagy hogy nem tudom elmondani. Mert így van. Talán próbálhatnám, de félek. Nagyon sok dologtól. Nagyon sokáig mondogattam mindenkinek, hogy szeretnék újra kisgyerek lenni, mert mennyivel egyszerűbb akkor még minden. Tényleg az, de néha mert szeretnék felnőni a komolyabb dolgokhoz. Mert történnek körülöttem ilyenek is, és nem tudok mit csinálni velük, mit mondani rá. Utálom, hogy nem tudok mit mondani, ha valaki elmondja nekem, mi a baja. Nagyon érdekel, és szeretem hallgatni, de segíteni nem tudok. Túl kicsi vagyok én ezekhez. Vagy ahhoz,hogy beszélgessünk komolyabb dolgokról. Pedig annyira szívesen beszélgetnék. Hogy megértsek dolgokat, mert annyira érdekel minden. Viszont talán tényleg nekem is meg kéne kicsit nyílnom, ha már mások elmondanak nekem dolgokat, érzéseket, gondolatokat. Érdekel más gondja, és minden, de nem akarom azt, hogy közben meg rólam semmit ne tudjanak. Én nem tudom miért. Úgy érzem, nem értené meg más az én gondolataimat. Szeretnék nyíltabb lenni. Illetve csak azokkal, akik fontosak nekem. És sajnálom, ha esetleg valakinek rossz ez, vagy azt hiszi, nem bízom benne. Igazából magamban nem bízom csupán. Néha nagyon nem, és elhesegetem a gondolataimat, mondván hogy az úgy is hülyeség. Mert néha én sem értem. Az ilyenekhez fel szeretnék nőni. Hihetetlen. Magam sem tudom, mit akarok. De ezek miatt van ez. Hogy hallgatok csak, de tudni szeretnék mindent, és magamban gondolkodom ezekről. De én most eldöntöttem valamit.

Talán nem csak emiatt van ez. Más akartam lenni. Vagy csak másnak mutatni magam. De persze nem sikerült, csupán annyi, hogy semmilyen ne legyek. Más nem lettem. Csak zárkózott.

Amúgy nem kell erőltetni ezt.. Magamtól fogok megnyílni. Vagy nem.

Csak magam miatt. Mert vissza kell vinni a könyvet a könyvtárba. És ezt most nekem muszáj megörökítenem. Szóval:

"Richie csak egyszer hagyta el a szobát, akkor is azért, hogy hozzon magának egy széket. Míg távol volt, megpróbáltam kiszabadítani magam, összecsomózni a lepedőt és leereszkedni az utcára, de csak addig jutottam el, hogy megvakarjam a combomat, és az őrzőm már vissza is tért. Miután kényelmesen elhelyezkedett, nem is adott ki több hangot, amiből arra következtettem, hogy valószínüleg valami olvasnivalót is hozott magának. Azt viszont egyáltalán nem hallottam, hogy lapozott volna, úgyhogy vagy iszonyatosan lassan olvasott, vagy megelégedett azzal, hogy csak ül és bámulja a falat. Vagy engem.

-Ki kell mennem a mosdóba - krákogtam.
Semmi válasz.
- Mondom, ki kell...
- Pofa be!
Remek. Ettől rögtön sokkal jobban éreztem magam azzal kapcsolatban, amit majd Richie-vel kell csinálnom.
- Nézza, ki kell...
- Nem hallottad, mit mondtam?! Pofa be! Ha hugyoznod kell, hugyozz ott, ahol vagy!
- Richie...
- Ki a franc mondta, hogy Richie-nek hívj?
- Minek hívjalak? - és becsuktam a szemem.
- Ne hívj semminek! Ne hívj! Maradj nyugton és pisálj! Értve vagyok?
- Nem pisilni akarok.
Szinte hallottam, ahogy kattognak az agyában a kis kerekek.
- Mi van?!
- Szarnom kell, Richie. Ez már csak ilyen régi brit hagyomány. Ha egy szobában akarsz lenni velem, miközben szarok, hát a te dolgod. Csak gondoltam úgy helyes, ha előtte figyelmeztetlek.
Richie ezen eltűnődött egy darabig, és biztos voltam benne, hogy hallottam, ahogyan ráncolta az orrát. A szék megreccsent, a gumicipők felém indultak.
- Nem mész ki vécére, és nem is csinálod össze magad! - Megjelent előttem az arca feszesebben, mint valaha. - Hallod?! Ott maradsz a helyeden, befogod a pofád...
- Ugye nincsenek gyerekeid, Richie?
Összeráncolta a homlokát, ami ezzel az arccal hatalmas erőfeszítésnek tűnt. A szemöldökei, az izmai, az inak.. mindent be kellett vetnie ezért az egyszerű, enyhén idióta arckifejezésért.
 - Mi van?
- Őszintén szólva, nekem sincs, de vannak keresztgyerekeim. És nekik aztán mondhatja az ember, hogy ne csinálják. Ez nem így megy.
Még jobban összeráncolta a homlokát.
- Mi a francot hadoválsz itt?
- Úgy értem, én már próbáltam. Ott a gyerek a kocsiban, és az egyiknek hirtelen kakálnia kell, mire az ember megkéri, tartsa vissza, dugaszolja be magát, várja meg, míg odaérünk valahova, de ez nem így megy. Amikor az embernek szarnia kell, akkor szarnia kell.
A homlokráncolás némileg megenyhült, ami jó volt, mert kezdtem elfáradni már csak attól, hogy néznem kell. Lehajolt felém, és az orra egy vonalba került az enyémmel.
- Idefigeylj, te kis szaros...
Tovább nem jutott, mert a "szaros" szónál a jobb térdemmel olyan erősen felrúgtam, ahogy csak tudtam, és arcon találtam. Egy pillanatra megdermedt, félig a meglepetéstől, félig az agyrázkódástól, én meg felemeltem a bal lábamaz és a nyaka köré fontam..... "

Részlet Hugh Lauri, Balek című könyvéből. Bolond ez az ember. Éppen ezért hihetetlenül jó a könyve...

De ha már ezt bemásoltam, megkeresgetek még néhány nagyon jó részt. Sokkal jobb úgy, hogy miközben olvasom, mint így hogy csak részleteket másolok, be. De tökmindegy.

"Az utazásaid során valószínüleg megfigyelted, hogy a motorosok nem viselnek biztonsági övet, ami jó is meg rossz is. Jó, mert senki se akar hozzákötve lenni egy kétszáz kilós forró fémtömeghez, miközben épp csúszik végig az úton.  És rossz, mert amikor a fékeket erőteljesen benyomjuk, a motor megáll, az utasa viszont nem. Az utasa továbbhalad az eredeti irányba, amíg a heréi összeütközésbe nem kerülnek, a tanksapkával, és meg nem telik könnyel a szeme, megakadályozva abban, hogy lássa azt, aminek az elkerülése érdekében eredetileg fékre lépett."

"A puska závárzata és egy tár töltény egy nejlon övtáskába voltak bepakolva, amit a derekamra csatoltam, a puskacsó pedig az egy síbot belsejében bújt meg - a fogantyúján piros pötty, arra az esetre, ha nem tudnám megkülönböztetni azt a botot, amelyik tizenhét dekás, attól a bottól, amelyik csaknem kétkilós."

(Ez nem normális... :D )

"A lány a recepciós pultnál úgy vizsgálgatta az útlevelemet, mintha azelőtt sosa látott volna még egyet sem, és húsz percet szánt arra, hogy végigmenjen azoknak a dolgoknak a fenomenálisan hosszú listáján, amit a svájci hoteltulajdonosok tudni akarnak az emberről, mielőtt megengedik hogy az ágyukban aludjion. Azt hiszem, egyszer megakadtam a földrajztanárom utónevén, és határozottan hezitáltam egy keveset, mikor az irányítószámát kellett megadnom annak a bábának, aki az üknagyanyám születésénél segédkezett, de ezt leszámítva minden gond nélkül vettem az akadályokat."

"A Prágába tartó gépen bombariadó volt. Bomba nélkül, rengeteg riadóval (......) Volt egyszer egy ember, akit felkeresett egy pszichiátert, mert már teljesen megbénította a repüléstől való félelem. A fóbiája azon a hitén alapult, hogy bármelyik gépre száll is fel, bomba lesz rajta. A pszichiáter próbálta kikezelni a fóbiát, de sikertelenül, így aztán inkább elküldte betegét egy statisztikushoz. A statisztikus nyomogatta egy kicsit a számológépét, aztán tájékoztatta az embert, hogy annak az esélye, hogy a következő gépen, amir felszáll, bomba lesz, félmillió az egyhez. Az ember még mindig nem volt nyugodt, és meg volt róla győződve, hogy ő lesz az, aki a felmilliomodik gépre felszáll. Így a statisztikus újra nyomogatott egy keveset a számolóógépén, és azt mondta:"rendben, nagyobb biztonságban érezné magát, ha esély tízmillió az egyhez lenne?" Az ember azt mondta, hogy igen, természetesen. Így a statisztikus azt mondta:"annak az esélye, hogy két, egymástól független bomba legyen a gépen, amire legközelebb felszáll, pontosan tízmillió az egyhez." Az ember értetlenül nézett és megkérdezte:"ez mind szép és jó, de hogy segít ez rajtam?" A statisztikus pedig így felelt: "Nagyon egyszerű: vigyen fel magával a gépre egy bombát. Mindezt egy szürke öltönyös leicesteri üzletembernek meséltem el, aki a mellettem lévő ülésen ült, de ő egyáltalán nem nevetett. Ehelyett odahívott egy légiutas-kísérőt és azt mondta neki, hogy szerinte bomba van a poggyászomban. Újra el kellett mesélnek a sztorit a légiutaskísérőnek, majd harmadszorra is a másodpilótának, aki hátrajött és a lábamnál guggolva, fenyegető arckifejezéssel hallgatott végig. Soha többet nem vagyok hajlandó udvarias társalgásba bocsátkozni! Talán rosszl ítéltem meg, hogyan éreznek az emberek a bombák iránt egy gép fedélzetén.Könnyen lehetséges. Még ennél is valószínűbb magyarázat, hogy én voltam a gépen az egyetlen ember, akit tudta, honnan érkezett az ál bombariadós hívás, és hogy mit jelentett."

"Legépelten egy hosszú és érthetetlen nyilatkozatot, amiben csak azokat a részeit írtam le a kalandjaimnak, amikben úgy viselkedtem, mint egy jóravaló, okos ember. Azért volt hosszú, mertnem volt időm rövidet írni, és azért volt érthetetlen, mert az írógépemen nincs "d" betű."

Ennyi elég. Írhatnám ki ezeket nagyon sokáig, mert tele van ilyenekkel.. Szóval csak ajánlani tudom mindenkinek.

Boldog szülinapot Gábor, Tibi. :) Érdekes volt a buli, de nem írok róla. Csak Gábor, válaszolok arra, amit blogodban írtál. Haragudni nem haragszom, csak furcsa voltál. És ugye a furcsaság nem bűn. :P Örültem, hogy jól érezted magad, meg amúgyis örülök, ha boldog vagy. Nem tudom, mire érted, hogy nem tudod miért voltam olyan. Talááán...Egyik az, hogy szédültem, fájt a fejem(Mert bár te nem láttad, de az elejlén szépen be voltam állva. Mondtam, hogy a többieket kérdezd, én nem tudom, de nagybátyjád szerint az elején én voltam a legrészegebb. Hát, akkor én nem igazán bírom a piát. :P Szóval szédelegtem nagyon hazafelé is, de próbáltam nem látványosan.) És a másik meg, lehet azért,mert a bulin ugyanazt éreztem, amiket Tündi mondott neked. Pontosabban csak egy részét. Félek tőled, és nem tudom miért. Talán mert nem tudom milyen vagy. Vagy nem tudom hogy mondjam. Nem lehet kiigazodni rajtad.Amiatt hogy magadban tartasz dolgokat. Nem hagyod, hogy megismerjenek. És ezzel így vagyok sajnos én is, de nem így. Nálam más. Bár naiv vagyok, mégsem bízom az emberekben, és nem akarom hogy megismerjenek. De ez csak félelem. Mert magamban sem bízok. De én érteni akarlak téged. De tudom miktől van, meg miért,csak.. na mindegy. Kérdezgetek így is tőled sokmindent, de nagyon sok mindent meg nem is merek megkérdezni, vagy beszélni veled dolgokról. De most ezt nem konkrét dolgora értem. És van benned valami, amit nem értek. És ezt nem tudom. Nem tudom mi az. Ezért félek. Bennem nagyon sok érzelem van, mégsem mutatom őket. És félek attól, hogy egyszer nem leszünk jóban valami miatt. De hogy miért, fogalmam sincs.. De egy biztos, nem tudnám kibírni ha el kéne téged veszítenem.  Beszélgettem Mónival is, arra nem emlékszem már, hogy pontosan miket mondtunk egymásnak, mert akkor voltam becsiccsentve, csak az érzésre emlékszem, hogy megijesztett. Bonyolult ember vagy. De nagyon örülök annak, hogy barátok vagyunk.. És nagyon remélem, hogy mindig azok leszünk.