Egy álmokkal teli világban a valóság fájhat

Hjajj de álmos vagyok.. Olyanok vagyunk mint kis hülye gépek, csak sokkal összetettebbek. Lemerülünk, kimerülünk, aztán feltöltődünk, tehát alszunk. Aztán paff, egyszer elromlunk. De tényleg, csak működünk, és vannak alkatrészeink. :P Csak ilyen bonyolultan. De amúgy magamat tartom a legbonyolultabbnak. Más dolog, hogy nem értek másokat, mert hogy "bonyolultak", de igazság szerint nem. Annak tűnik sokmindenki, de végül mindig azt gondolom, hogy én vagyok túl bonyolult. Ami nem jó, mert elég lenne annyira, hogy legalább megértsem saját magam. De majd fejlesztem az agyam és talán menni fog.

Még pontosan hét tanítási napot kell kibírnom, vagyis egészen pontosan 43 órát. Leszámítva a holnapi napot, a cimbalom vizsgának köszönhetően. Ami azért elviselhetőbb mint egy gyönyörű keddi nap a suliban. Még túl kell esnem egy egész az-ember-létfenntartó-szervei-és-működésük témazárón, egy nyelvtan tz-n, egy kétórás irodalom tz-n, amit már két hete halasztok, meg egy angol felelésen Londonból. Miéért?

Ma nem volt szerencsés napom, vagyis estém. Elmentünk zp-be, de a kérjük-távozzanak-mert-elmarad-a-koncert-az-eső-miatt dolog miatt szépen távoztunk, két órá fagyoskodás után, amíg vártunk a koncertre. Felháborító. Jó, kb. ötvenen voltak összesen - az együtessel együtt-, mert senki nem olyan hülye hogy esőben jöjjön koncertre,de azért egy pár számot eldalolhattak volna a sok szerencsétlen hülyének, az élén velünk.

De most fáradt vagyok elmélkedni, ezért nem elémélkedem. Pedig írhatnék a hű de nagy bánataimról,de amilyen hirtelen jönnek, olyan gyorsan el is múlnak. Amúgy is utálok panaszkodni, nem is szoktam, csak ide, szóval ezek majd akkor jönnek, ha éppen olyan a hangulatom mikor blogot írok. Nagyon könnyen leszek rosszkedvű, de elég egy nagyon kicsit dolog ahhoz hogy megint jókedvű legyek. De most megyek felrakni magamat a töltőre - és már azt is tudom, hogy ezek transzformátorok,és átalakítja az elektronok feszültségét meg áramerősségét, és juhé-, hogy holnap kipihenten és frissen tudjak nekilátni az angolhoz meg a többihez.Ami már nem fog összejönni, mert akkor kilenckor le kellett volna feküdnöm. Amúgy szeretem a fizikát, a fizika meg a biosz legalább értelmes tantárgyak. Mert érdekesek, mert arról tanítanak, amik körülöttünk vannak, meg a saját testünkről meg állatokról meg növényekről. Alvás.

Tegnap és ma is sokat üldögéltem a kertben. Elvileg tanulni, gyakorlatilag meg ábrándoztam. Néztem a kertet, és ugyanolyan, mint öt-hat éve, amikor még ott kergettük egymást öcsémmel, vagy amikor tollasoztunk.. vagy amikor hóembert építettünk. Csak valahogy sokkal kisebbnek látszik. Ott van a diófa a kert közepén, ugyanott van a régi utánfutó, ugyanazok a székek, az asztal.. Csak ezek maradnak meg. A természet. És közben minden más változik, folyamatosan. Mintha egy teljesen más kert lett volna akkor régen, amikor még kint játszottunk. Mintha másik házban laktunk volna. De ugyanaz. Mégis megváltozott minden. Az egész hangulat, légkör. Nem lehet az égvilágon semmit megtartani.. Változni fog.. minden. és mindenki. Nem akarom. Mindenki más körülmények között van, történnek vele dolgok, felnő, pedig jó lenne tartani végig azt, ami volt. Hogy ha megszerzünk valamit, a akkor a miénk is maradjon. Ha kialakítunk valamit, megmaradjon. Mert sajnos egyáltalán nem biztos..  Eltűnt az is, ami eddig természetes volt.  És akkor már lehet sajnálni. Most örülök annak, amim van. Ki tudja meddig lehet.. Majd el fogunk menni innen. Pedig már csak ez köt a régi dolgokhoz. A ház az egyetlen dolog, ami ugyanúgy a régi. A többi eltűnt, és ezt baromira sajnálom..

Kefir - Egyszer minden véget ér

Van az úgy, hogy sírni volna jó, de a könnyem mégsem látható.
Van az úgy, hogy félek ennyi volt,
Minden össze omlik, mint egy vár és nem bírom már!

Néha van, hogy túl hossz az út, s elfelejted honnan is indult.
S néha van, hogy menned kell tovább,
Búcsúzol még akkor is, ha fáj, de nem maradhatsz már!

Én mondanám, hogy szép az élet,
De sajnos senkit nem kímél meg
S mi elmúlt, soha nem jön vissza már!

Egyszer minden véget ér, még ha akkor is, ha nem szeretném.
Túl nehéz, de én mégis százszor újra kezdeném, ha kell,
Hisz megérte minden perc.
Egyszer minden véget ér, de kell, hogy legyen még egy esély.
Érzem én, hogy nem járhatok még az út végén, talán, ha újra játszhatnám,
Annyi minden várhatna még rám!

Mért van az, hogy néha túl nehéz, bármit teszel, minden túl kevés?
S mért van az, hogy senki sem segít,
Hogy ha éppen szükség lenne rá, mintha nem hallaná!

Miért van, hogy egyszer véget ér, minden amit annyira szerettél?
És miért van az, hogy mindig azt hiszed,
Hogy rosszabb nem történhet már, és mégis csak jár?

Én mondanám, hogy szép az élet,
De sajnos senkit nem kímél meg
S mi elmúlt, soha nem jön vissza már!

És ha választhatnék, hát semmi sincs még,
Amit megbánhatnék vagy másképp tennék.
És ha indulnom kell, hát úgy mennék el,
Hogy tudom, nem rontottam el.
Hogy azt ami volt, így hozta a sors
S még hosszú az út.

Most azért ide írom ezt, hogy ne felejtsem el. Csak arról, amit tegnap mondtam msnen neked. Mert rájöttem, hogy miért tudok talán majd most nyíltabb lenni veled. Mert veled még annyira se voltam, mint másokkal. Nem azért, mert nem bízok benned,mert bízok, csak egyszerűen féltem. De ez az egész, nem-emlékszel dolog.. Szóval így már érthetőbbek dolgok. Mert így már értem, miért éreztem azt, hogy keveset tudok rólad, holott meséltél mindig. Hogy miért  tartalak kiismerhetetlennek, viszont megmagyarázni nem tudtam miért. Hogy mi volt benned az a valami, ami olyan furcsa, és nem értem. De tele vagy ilyen dologgal. És hogy miért voltál nekem mindig ijesztő.. vagy vagy.  Csak nekem az kell, ahhoz hogy megnyíljak, hogy értsem a másikat. De ez nehéz lesz.

Meg még valami, de nem az előzőhöz tartozik. Néha van egy olyan hülye érzésem, hogy minden csak színjáték körülöttem. De ez csak pár pillanat, és nagyon rossz érzés. De ezt nem tudom leírni. Nem tudom, talán én alakítom ki ezt az érzést magamnak. Ha nem tudok elhinni valamit. Vagy csak nem akarom, hogy igaz legyen. Nah mindegy.

Most úgy érzem magam, és már egy jó ideje, mintha nagyon magasan lennék, mintha kiestem volna az óráis kerékből, ami eddig ahogyan kellett, ment körbe-körbe, normálisan. De most kiestem, és ott lógok,  kapaszkodok. Feljebb mászhatnék, hogy biztonságba legyek, az ülésre, de félek. Félek, hogy elengedem azt a kicsi kapaszkodót is, amit tartok még. Félek, hogy leesek. Így inkább maradok mozdulatlanul, és várom hogy jöjjön valaki. Hogy megmensen valaki. De nem hallanak. Túl magasan vagyok.

Ez túlzásnak tűnhet kicsit talán, de tényleg bizonytalan vagyok mindenben..

Talán azért, mert tudom, hiába próbálnám elmondani a gondolataimat. Túl kisgyerek vagyok, túlságosan bonyolult minden, mégis túlságosan érteni akarok mindent. Folyamatosan gondolkodom dolgokon, de csak mindenféle össze-visszaság jön ki belőlük. Ezért nem tudok beszélni róluk, mert hülyeségnek tűnnek. Mert nem tudom úgy elmondani. Máshogy gondolkodik mindenki, más dolgokon, és nem tudja senki megérteni teljesen a másikat. Talán ezért mondom mindenre, hogy hagyjuk. Vagy hogy nem tudom elmondani. Mert így van. Talán próbálhatnám, de félek. Nagyon sok dologtól. Nagyon sokáig mondogattam mindenkinek, hogy szeretnék újra kisgyerek lenni, mert mennyivel egyszerűbb akkor még minden. Tényleg az, de néha mert szeretnék felnőni a komolyabb dolgokhoz. Mert történnek körülöttem ilyenek is, és nem tudok mit csinálni velük, mit mondani rá. Utálom, hogy nem tudok mit mondani, ha valaki elmondja nekem, mi a baja. Nagyon érdekel, és szeretem hallgatni, de segíteni nem tudok. Túl kicsi vagyok én ezekhez. Vagy ahhoz,hogy beszélgessünk komolyabb dolgokról. Pedig annyira szívesen beszélgetnék. Hogy megértsek dolgokat, mert annyira érdekel minden. Viszont talán tényleg nekem is meg kéne kicsit nyílnom, ha már mások elmondanak nekem dolgokat, érzéseket, gondolatokat. Érdekel más gondja, és minden, de nem akarom azt, hogy közben meg rólam semmit ne tudjanak. Én nem tudom miért. Úgy érzem, nem értené meg más az én gondolataimat. Szeretnék nyíltabb lenni. Illetve csak azokkal, akik fontosak nekem. És sajnálom, ha esetleg valakinek rossz ez, vagy azt hiszi, nem bízom benne. Igazából magamban nem bízom csupán. Néha nagyon nem, és elhesegetem a gondolataimat, mondván hogy az úgy is hülyeség. Mert néha én sem értem. Az ilyenekhez fel szeretnék nőni. Hihetetlen. Magam sem tudom, mit akarok. De ezek miatt van ez. Hogy hallgatok csak, de tudni szeretnék mindent, és magamban gondolkodom ezekről. De én most eldöntöttem valamit.

Talán nem csak emiatt van ez. Más akartam lenni. Vagy csak másnak mutatni magam. De persze nem sikerült, csupán annyi, hogy semmilyen ne legyek. Más nem lettem. Csak zárkózott.

Amúgy nem kell erőltetni ezt.. Magamtól fogok megnyílni. Vagy nem.

Csak magam miatt. Mert vissza kell vinni a könyvet a könyvtárba. És ezt most nekem muszáj megörökítenem. Szóval:

"Richie csak egyszer hagyta el a szobát, akkor is azért, hogy hozzon magának egy széket. Míg távol volt, megpróbáltam kiszabadítani magam, összecsomózni a lepedőt és leereszkedni az utcára, de csak addig jutottam el, hogy megvakarjam a combomat, és az őrzőm már vissza is tért. Miután kényelmesen elhelyezkedett, nem is adott ki több hangot, amiből arra következtettem, hogy valószínüleg valami olvasnivalót is hozott magának. Azt viszont egyáltalán nem hallottam, hogy lapozott volna, úgyhogy vagy iszonyatosan lassan olvasott, vagy megelégedett azzal, hogy csak ül és bámulja a falat. Vagy engem.

-Ki kell mennem a mosdóba - krákogtam.
Semmi válasz.
- Mondom, ki kell...
- Pofa be!
Remek. Ettől rögtön sokkal jobban éreztem magam azzal kapcsolatban, amit majd Richie-vel kell csinálnom.
- Nézza, ki kell...
- Nem hallottad, mit mondtam?! Pofa be! Ha hugyoznod kell, hugyozz ott, ahol vagy!
- Richie...
- Ki a franc mondta, hogy Richie-nek hívj?
- Minek hívjalak? - és becsuktam a szemem.
- Ne hívj semminek! Ne hívj! Maradj nyugton és pisálj! Értve vagyok?
- Nem pisilni akarok.
Szinte hallottam, ahogy kattognak az agyában a kis kerekek.
- Mi van?!
- Szarnom kell, Richie. Ez már csak ilyen régi brit hagyomány. Ha egy szobában akarsz lenni velem, miközben szarok, hát a te dolgod. Csak gondoltam úgy helyes, ha előtte figyelmeztetlek.
Richie ezen eltűnődött egy darabig, és biztos voltam benne, hogy hallottam, ahogyan ráncolta az orrát. A szék megreccsent, a gumicipők felém indultak.
- Nem mész ki vécére, és nem is csinálod össze magad! - Megjelent előttem az arca feszesebben, mint valaha. - Hallod?! Ott maradsz a helyeden, befogod a pofád...
- Ugye nincsenek gyerekeid, Richie?
Összeráncolta a homlokát, ami ezzel az arccal hatalmas erőfeszítésnek tűnt. A szemöldökei, az izmai, az inak.. mindent be kellett vetnie ezért az egyszerű, enyhén idióta arckifejezésért.
 - Mi van?
- Őszintén szólva, nekem sincs, de vannak keresztgyerekeim. És nekik aztán mondhatja az ember, hogy ne csinálják. Ez nem így megy.
Még jobban összeráncolta a homlokát.
- Mi a francot hadoválsz itt?
- Úgy értem, én már próbáltam. Ott a gyerek a kocsiban, és az egyiknek hirtelen kakálnia kell, mire az ember megkéri, tartsa vissza, dugaszolja be magát, várja meg, míg odaérünk valahova, de ez nem így megy. Amikor az embernek szarnia kell, akkor szarnia kell.
A homlokráncolás némileg megenyhült, ami jó volt, mert kezdtem elfáradni már csak attól, hogy néznem kell. Lehajolt felém, és az orra egy vonalba került az enyémmel.
- Idefigeylj, te kis szaros...
Tovább nem jutott, mert a "szaros" szónál a jobb térdemmel olyan erősen felrúgtam, ahogy csak tudtam, és arcon találtam. Egy pillanatra megdermedt, félig a meglepetéstől, félig az agyrázkódástól, én meg felemeltem a bal lábamaz és a nyaka köré fontam..... "

Részlet Hugh Lauri, Balek című könyvéből. Bolond ez az ember. Éppen ezért hihetetlenül jó a könyve...

De ha már ezt bemásoltam, megkeresgetek még néhány nagyon jó részt. Sokkal jobb úgy, hogy miközben olvasom, mint így hogy csak részleteket másolok, be. De tökmindegy.

"Az utazásaid során valószínüleg megfigyelted, hogy a motorosok nem viselnek biztonsági övet, ami jó is meg rossz is. Jó, mert senki se akar hozzákötve lenni egy kétszáz kilós forró fémtömeghez, miközben épp csúszik végig az úton.  És rossz, mert amikor a fékeket erőteljesen benyomjuk, a motor megáll, az utasa viszont nem. Az utasa továbbhalad az eredeti irányba, amíg a heréi összeütközésbe nem kerülnek, a tanksapkával, és meg nem telik könnyel a szeme, megakadályozva abban, hogy lássa azt, aminek az elkerülése érdekében eredetileg fékre lépett."

"A puska závárzata és egy tár töltény egy nejlon övtáskába voltak bepakolva, amit a derekamra csatoltam, a puskacsó pedig az egy síbot belsejében bújt meg - a fogantyúján piros pötty, arra az esetre, ha nem tudnám megkülönböztetni azt a botot, amelyik tizenhét dekás, attól a bottól, amelyik csaknem kétkilós."

(Ez nem normális... :D )

"A lány a recepciós pultnál úgy vizsgálgatta az útlevelemet, mintha azelőtt sosa látott volna még egyet sem, és húsz percet szánt arra, hogy végigmenjen azoknak a dolgoknak a fenomenálisan hosszú listáján, amit a svájci hoteltulajdonosok tudni akarnak az emberről, mielőtt megengedik hogy az ágyukban aludjion. Azt hiszem, egyszer megakadtam a földrajztanárom utónevén, és határozottan hezitáltam egy keveset, mikor az irányítószámát kellett megadnom annak a bábának, aki az üknagyanyám születésénél segédkezett, de ezt leszámítva minden gond nélkül vettem az akadályokat."

"A Prágába tartó gépen bombariadó volt. Bomba nélkül, rengeteg riadóval (......) Volt egyszer egy ember, akit felkeresett egy pszichiátert, mert már teljesen megbénította a repüléstől való félelem. A fóbiája azon a hitén alapult, hogy bármelyik gépre száll is fel, bomba lesz rajta. A pszichiáter próbálta kikezelni a fóbiát, de sikertelenül, így aztán inkább elküldte betegét egy statisztikushoz. A statisztikus nyomogatta egy kicsit a számológépét, aztán tájékoztatta az embert, hogy annak az esélye, hogy a következő gépen, amir felszáll, bomba lesz, félmillió az egyhez. Az ember még mindig nem volt nyugodt, és meg volt róla győződve, hogy ő lesz az, aki a felmilliomodik gépre felszáll. Így a statisztikus újra nyomogatott egy keveset a számolóógépén, és azt mondta:"rendben, nagyobb biztonságban érezné magát, ha esély tízmillió az egyhez lenne?" Az ember azt mondta, hogy igen, természetesen. Így a statisztikus azt mondta:"annak az esélye, hogy két, egymástól független bomba legyen a gépen, amire legközelebb felszáll, pontosan tízmillió az egyhez." Az ember értetlenül nézett és megkérdezte:"ez mind szép és jó, de hogy segít ez rajtam?" A statisztikus pedig így felelt: "Nagyon egyszerű: vigyen fel magával a gépre egy bombát. Mindezt egy szürke öltönyös leicesteri üzletembernek meséltem el, aki a mellettem lévő ülésen ült, de ő egyáltalán nem nevetett. Ehelyett odahívott egy légiutas-kísérőt és azt mondta neki, hogy szerinte bomba van a poggyászomban. Újra el kellett mesélnek a sztorit a légiutaskísérőnek, majd harmadszorra is a másodpilótának, aki hátrajött és a lábamnál guggolva, fenyegető arckifejezéssel hallgatott végig. Soha többet nem vagyok hajlandó udvarias társalgásba bocsátkozni! Talán rosszl ítéltem meg, hogyan éreznek az emberek a bombák iránt egy gép fedélzetén.Könnyen lehetséges. Még ennél is valószínűbb magyarázat, hogy én voltam a gépen az egyetlen ember, akit tudta, honnan érkezett az ál bombariadós hívás, és hogy mit jelentett."

"Legépelten egy hosszú és érthetetlen nyilatkozatot, amiben csak azokat a részeit írtam le a kalandjaimnak, amikben úgy viselkedtem, mint egy jóravaló, okos ember. Azért volt hosszú, mertnem volt időm rövidet írni, és azért volt érthetetlen, mert az írógépemen nincs "d" betű."

Ennyi elég. Írhatnám ki ezeket nagyon sokáig, mert tele van ilyenekkel.. Szóval csak ajánlani tudom mindenkinek.

Boldog szülinapot Gábor, Tibi. :) Érdekes volt a buli, de nem írok róla. Csak Gábor, válaszolok arra, amit blogodban írtál. Haragudni nem haragszom, csak furcsa voltál. És ugye a furcsaság nem bűn. :P Örültem, hogy jól érezted magad, meg amúgyis örülök, ha boldog vagy. Nem tudom, mire érted, hogy nem tudod miért voltam olyan. Talááán...Egyik az, hogy szédültem, fájt a fejem(Mert bár te nem láttad, de az elejlén szépen be voltam állva. Mondtam, hogy a többieket kérdezd, én nem tudom, de nagybátyjád szerint az elején én voltam a legrészegebb. Hát, akkor én nem igazán bírom a piát. :P Szóval szédelegtem nagyon hazafelé is, de próbáltam nem látványosan.) És a másik meg, lehet azért,mert a bulin ugyanazt éreztem, amiket Tündi mondott neked. Pontosabban csak egy részét. Félek tőled, és nem tudom miért. Talán mert nem tudom milyen vagy. Vagy nem tudom hogy mondjam. Nem lehet kiigazodni rajtad.Amiatt hogy magadban tartasz dolgokat. Nem hagyod, hogy megismerjenek. És ezzel így vagyok sajnos én is, de nem így. Nálam más. Bár naiv vagyok, mégsem bízom az emberekben, és nem akarom hogy megismerjenek. De ez csak félelem. Mert magamban sem bízok. De én érteni akarlak téged. De tudom miktől van, meg miért,csak.. na mindegy. Kérdezgetek így is tőled sokmindent, de nagyon sok mindent meg nem is merek megkérdezni, vagy beszélni veled dolgokról. De most ezt nem konkrét dolgora értem. És van benned valami, amit nem értek. És ezt nem tudom. Nem tudom mi az. Ezért félek. Bennem nagyon sok érzelem van, mégsem mutatom őket. És félek attól, hogy egyszer nem leszünk jóban valami miatt. De hogy miért, fogalmam sincs.. De egy biztos, nem tudnám kibírni ha el kéne téged veszítenem.  Beszélgettem Mónival is, arra nem emlékszem már, hogy pontosan miket mondtunk egymásnak, mert akkor voltam becsiccsentve, csak az érzésre emlékszem, hogy megijesztett. Bonyolult ember vagy. De nagyon örülök annak, hogy barátok vagyunk.. És nagyon remélem, hogy mindig azok leszünk.

Úgy ahogy van. Mitől érzem ennyire egyedül magam? Nem tudom. De nagyon. Mintha elveszítettem volna valakit. Mert eltűnt belőle valami. Nem tudom, kivel milyen legyek. Nem tudom, ki az, aki megértene engem. Nem tudom, kinek mit szabad elmondanom. Mert akinek eddig tudtam, most nem. Nem csak hogy nem érdeklődiik, mintha már nem bízna bennem annyira. Mintha már nem lennék annyira fontos neki. Mikor megismerünk valakit, még kedvesek vagyunk egymáshoz, meg jók, meg aranyosak meg minden, de aztán miért van az, hogy ahogy egyre jobban megismerjük a másikat, már nem figyelünk ezekre? Hogy egyre jobban eltűnnek ezek a tulajdonságok, hogy előbújnak a rosszak. Szerintem ugyanúgy lehetnénk olyanok a másikkal, mint az elején. De persze, ha két ember már barát, nem fontos. Mert már úgy is barátok. Nem kell, hogy kedvesnek meg jónak lásson. Ismer. És ez baromság. Mindenki sóvárog, meg azt akarja, hogy minden szép legyen. Mindenki vágyik arra, hogy szép élete legyen, bajok nélkül, de hát nem teljesen nyílvánvaló, hogy minden bajt magunk csinálunk? Saját magunknak. Az összes ilyen hülyeséget az emberek gyártják. Állandóan. Mert ha megcsal valakit valaki, mert ha elválnak az emberek, vagy mittudom én, átveri a másikat, hazudik neki.. Persze hogy ezt kapja vissza. Mert nem csak ilyen simán megy ez. Te bunkó vagy másokkal, de azért neked minden jól menjen.Ha talán mindenki őszinte lenne, tisztelné, szeretné - vagy esetleg csak elfogadná a másikat, és megpróbálná nem gyűlölni, talán máshogy lenne minden. De mi a szeretet? Mert mindenki dóbálózik nagyon könnyen ezzel a szóval. Az,amikor tényleg örülünk a másiknak, mikor meglátjuk, ha fontos minden dolog, ami vele kapcsolatos. És eltűnik belőlünk az összes önzőség, mert neki akarunk jót. Ha több szeretet lenne talán.. Nem lenne ez a sok baj. Mert ez okozza. A kapcsolatok az emberek között, hogy senki se érti a másikat, hogy mindenki a saját érdekeit tartja a legfontosabbnak. Legnehezebb dolog normálisan kezelni a kapcsolatokat. Miért kell 16 évesen ilyenekkel foglalkoznom már? Hiányzik a gyerekkorom. Azt akarom visszakapni. Újra.. Itthon is egy éve minden a feje tetejére fordult, és én nem tudok belelátni mások fejébe. És ez az egész hülyeség is, ami nálunk van, az ember hülyesége miatt lesz, és komolyan magunknak csináljuk a bajt. Nem tudom ki mit akar és miért, mit miért mond és csinál, mit miért tett meg.  Félek az emberektől. Félek egy csomó dologtól.. És néha jó lenne csak úgy elfutni. Néha jó lenne, ha eltűnne egy csettintésre az összes felelőség, a tanulás, mindenki körlülöttem, akit ismerek, és egy más helyen lennék, más emberek között. Nem. Talán nem lenne túl jó mégsem. Nem bírok túl sokáig egyedül lenni. Nekem kellene valaki, aki teljesen megértene, akinek elmesélhetnék mindent. Aki ott lenne mellettem mindig. Akiben nem kéne csalódnom. Vannak barátaim, de mindegyik csak egy kis részét értené meg a dolgokból. Mindegyikbe van valami, ami miatt vagy nem tudok elmondani mindent, vagy félek. Vagy nem is fontos neki. De tudom, nem vagyok egyedül. És azért ha jól átgondolom, csodás barátaim vannak. De tényleg.

"A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. S ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen."

Azt hiszem, pontosan ezt érzem...

Elkezdtem írni a könyvemet. Körülbelül egy éve ilyenkor kezdtem el egy másikat, csak olyan ügyes voltam, hogy letitkosítottam, és a gép újratelepítése után már gondjaim voltak azzal, hogy megnyissam. Bár 15 oldal volt csak meg, sok idő volt megírni. Elhatároztam hogy megpróbálkozom megint.De más történettel. A Szitakötő címet kapta. De nem írom le miért. Egy kicsit fantasy, egy kicsit az én életem. Csak máshogy. Remélem befejezem egyszer, bár nem tudom. Majd meglátjuk, lesz-e belőle valami, mindenesetre az első fejezet mindjárt meg van. Akit érdekel, szól.

Szépen telnek a napok. Rájöttem, hogy olyankor leszek rossz kedvű, ha sokat gondolkodom. Saját magamat hangolom le. :P  Szóval a suliban-ülést meg az otthon-ülést kéne csökkenteni, és mindenhova eljrákálni, mert attól leszek mindig jókedvű. Ha nincs időm túl sokat filózni az élet mindenféle hülyeségén.Mert mindig ugyanott kötök ki. Nekem túl bonyolult, és béna az egész ahogy van. :P  Hétvégén Ariellánál voltunk. Még mindig szeretek vidéken lenni. Múlt héten voltam biciklizni is Vivivel, és most teljesen csiga mentesen. És így jó ez. Tegnap Gábor megkapta szülinapjára tőlem a hatalmas plüss egeret, úgy láttam örült neki. És lebolondozott. És azt hiszem ebben van valami... :) Jó volt a tegnapi nap is. Csak lenne már nyár, akkor minden nap elmegyek majd valahova. Nem úgy mint az eddigi nyarakon, amikor egy csomó időt a semmittevéssel töltöttem otthon - bár annak meg volt az oka-, vagy éppen a gép előtt, most tényleg mászkálni szeretnék. Persze csak a nyelvvizsga után. Nah, abból mi lesz, nem tudom, de.. majd valami lesz. Vagy nem.