Most azért ide írom ezt, hogy ne felejtsem el. Csak arról, amit tegnap mondtam msnen neked. Mert rájöttem, hogy miért tudok talán majd most nyíltabb lenni veled. Mert veled még annyira se voltam, mint másokkal. Nem azért, mert nem bízok benned,mert bízok, csak egyszerűen féltem. De ez az egész, nem-emlékszel dolog.. Szóval így már érthetőbbek dolgok. Mert így már értem, miért éreztem azt, hogy keveset tudok rólad, holott meséltél mindig. Hogy miért tartalak kiismerhetetlennek, viszont megmagyarázni nem tudtam miért. Hogy mi volt benned az a valami, ami olyan furcsa, és nem értem. De tele vagy ilyen dologgal. És hogy miért voltál nekem mindig ijesztő.. vagy vagy. Csak nekem az kell, ahhoz hogy megnyíljak, hogy értsem a másikat. De ez nehéz lesz.
Meg még valami, de nem az előzőhöz tartozik. Néha van egy olyan hülye érzésem, hogy minden csak színjáték körülöttem. De ez csak pár pillanat, és nagyon rossz érzés. De ezt nem tudom leírni. Nem tudom, talán én alakítom ki ezt az érzést magamnak. Ha nem tudok elhinni valamit. Vagy csak nem akarom, hogy igaz legyen. Nah mindegy.
Most úgy érzem magam, és már egy jó ideje, mintha nagyon magasan lennék, mintha kiestem volna az óráis kerékből, ami eddig ahogyan kellett, ment körbe-körbe, normálisan. De most kiestem, és ott lógok, kapaszkodok. Feljebb mászhatnék, hogy biztonságba legyek, az ülésre, de félek. Félek, hogy elengedem azt a kicsi kapaszkodót is, amit tartok még. Félek, hogy leesek. Így inkább maradok mozdulatlanul, és várom hogy jöjjön valaki. Hogy megmensen valaki. De nem hallanak. Túl magasan vagyok.
Ez túlzásnak tűnhet kicsit talán, de tényleg bizonytalan vagyok mindenben..
Utolsó kommentek