Úgy ahogy van. Mitől érzem ennyire egyedül magam? Nem tudom. De nagyon. Mintha elveszítettem volna valakit. Mert eltűnt belőle valami. Nem tudom, kivel milyen legyek. Nem tudom, ki az, aki megértene engem. Nem tudom, kinek mit szabad elmondanom. Mert akinek eddig tudtam, most nem. Nem csak hogy nem érdeklődiik, mintha már nem bízna bennem annyira. Mintha már nem lennék annyira fontos neki. Mikor megismerünk valakit, még kedvesek vagyunk egymáshoz, meg jók, meg aranyosak meg minden, de aztán miért van az, hogy ahogy egyre jobban megismerjük a másikat, már nem figyelünk ezekre? Hogy egyre jobban eltűnnek ezek a tulajdonságok, hogy előbújnak a rosszak. Szerintem ugyanúgy lehetnénk olyanok a másikkal, mint az elején. De persze, ha két ember már barát, nem fontos. Mert már úgy is barátok. Nem kell, hogy kedvesnek meg jónak lásson. Ismer. És ez baromság. Mindenki sóvárog, meg azt akarja, hogy minden szép legyen. Mindenki vágyik arra, hogy szép élete legyen, bajok nélkül, de hát nem teljesen nyílvánvaló, hogy minden bajt magunk csinálunk? Saját magunknak. Az összes ilyen hülyeséget az emberek gyártják. Állandóan. Mert ha megcsal valakit valaki, mert ha elválnak az emberek, vagy mittudom én, átveri a másikat, hazudik neki.. Persze hogy ezt kapja vissza. Mert nem csak ilyen simán megy ez. Te bunkó vagy másokkal, de azért neked minden jól menjen.Ha talán mindenki őszinte lenne, tisztelné, szeretné - vagy esetleg csak elfogadná a másikat, és megpróbálná nem gyűlölni, talán máshogy lenne minden. De mi a szeretet? Mert mindenki dóbálózik nagyon könnyen ezzel a szóval. Az,amikor tényleg örülünk a másiknak, mikor meglátjuk, ha fontos minden dolog, ami vele kapcsolatos. És eltűnik belőlünk az összes önzőség, mert neki akarunk jót. Ha több szeretet lenne talán.. Nem lenne ez a sok baj. Mert ez okozza. A kapcsolatok az emberek között, hogy senki se érti a másikat, hogy mindenki a saját érdekeit tartja a legfontosabbnak. Legnehezebb dolog normálisan kezelni a kapcsolatokat. Miért kell 16 évesen ilyenekkel foglalkoznom már? Hiányzik a gyerekkorom. Azt akarom visszakapni. Újra.. Itthon is egy éve minden a feje tetejére fordult, és én nem tudok belelátni mások fejébe. És ez az egész hülyeség is, ami nálunk van, az ember hülyesége miatt lesz, és komolyan magunknak csináljuk a bajt. Nem tudom ki mit akar és miért, mit miért mond és csinál, mit miért tett meg. Félek az emberektől. Félek egy csomó dologtól.. És néha jó lenne csak úgy elfutni. Néha jó lenne, ha eltűnne egy csettintésre az összes felelőség, a tanulás, mindenki körlülöttem, akit ismerek, és egy más helyen lennék, más emberek között. Nem. Talán nem lenne túl jó mégsem. Nem bírok túl sokáig egyedül lenni. Nekem kellene valaki, aki teljesen megértene, akinek elmesélhetnék mindent. Aki ott lenne mellettem mindig. Akiben nem kéne csalódnom. Vannak barátaim, de mindegyik csak egy kis részét értené meg a dolgokból. Mindegyikbe van valami, ami miatt vagy nem tudok elmondani mindent, vagy félek. Vagy nem is fontos neki. De tudom, nem vagyok egyedül. És azért ha jól átgondolom, csodás barátaim vannak. De tényleg.
"A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. S ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen."
Azt hiszem, pontosan ezt érzem...
Utolsó kommentek