Egy álmokkal teli világban a valóság fájhat

Nézzétek meg! Laci és Gábor, főleg ti, kérlek nézzétek végig. :)

Hát akkor próbáljuk ki... :)

Aludnom kéne már. Holnap tanulás, ahogyan ma is volt, meg ahogy az előző héten.. Igen. Benne vagyok a suliban, hajtás van, lassan megszokom. Ez a nyár tényleg jó volt. Nem gondolkoztam sokat, csak ha úgy jöttek elém a dolgok. De magamtól nem kezdtem el gondolkodni és bonyolítani mindent magamnak. Ahogyan szoktam. Lefoglalt az, hogy mentem ide-oda, hogy mindig volt mit csinálni. És így volt jó, olyankor vagyok a legboldogabb, amikor a barátaimmal vagyok. Amikor olyanokkal, akik szeretnek. Ez az egy dolog hiányzott Spanyolországból. Egyedül voltam. Igaz, voltak az osztályból, és ismertem is meg új embereket, de mégis bennem volt.. hogy ott barát nélkül voltam. Olyan helyeken voltunk, amikről mindig álmodok, a tengerről, a szép városok, minden.. De rájöttem, hogy mindegy hol vagyok, mindegy mit csinálok,nem ér semmit barátok nélkül. Hiába ülök a parton és.. ott a gyönyörű tenger, hiába fürdök benne, ha nincs kivel nevetnem közben. Lehet hogy ez közhelyesnek tűnik, de ezeket nem lehet átérezni addig, amíg meg nem tapasztalod.  Egy hónapig nem láttam a három fontos barátomat, és elég.. nem tudom, ijesztő érzés volt. Hogy nélkülük milyen lenne. Pedig csak egy hónap volt. Gábort jó volt látni, tényleg kéne többet találkozni. Ariella és Enikő ma jöttek haza Németországból. Alig várom a hétfőt hogy végre őket is lássam. Nem akarok én semmit már, nem kell semmi, csak hogy szeressenek. Mert az a legjobb érzés.. amikor érzed, tudod hogy fontos vagy valakinek. Sőt, ha te vagy a legfontosabb. Annál nincs jobb érzés. Kíváncsi vagyok már, hogy milyen a szerelem. Hogy milyen szerelmesnek lenni. Hogy milyen érzés olyan boldognak lenni.. hogy attól.

"Az ember egy napon rádöbben arra, hogy az életben igazán semmi sem fontos. Sem pénz, sem hatalom, sem előrejutás, csak az, hogy valaki szeresse őt igazán..."

Ritka alkalom hogy érdekesnek találok valamit a suliban, legalábbis irodalmon. Petőfit vesszük, és megtetszett az egyik verse, úgyhogy most be is rakom ide. Elgondolkodtató.

Pető Sándor: Világosságot

Sötét a bánya,
De égnek benne mécsek.
Sötét az éj,
De égnek benne csillagok.
Sötét az ember kebele,
S nincs benne mécs, nincs benne csillag,
Csak egy kis hamvadó sugár sincs.
Nyomoru ész,
Ki fénynek hirdeted magad,
Vezess, ha fény vagy,
Vezess csak egy lépésnyire!
Nem kérlek én, hogy átvilágíts
A másvilágnak fátyolán,
A szemfedőn.
Nem kérdem én, hogy mi leszek?
Csak azt mondd meg, hogy mi vagyok
S miért vagyok?...
Magáért születik az ember,
Mert már magában egy világ?
Vagy ő csak egy gyürűje
Az óriási láncnak,
Melynek neve emberiség?
Éljünk-e önnön öröminknek,
Vagy sírjunk a síró világgal?
Hány volt, ki más szivéből
Kiszíta a vért
Saját javára,
És nem lett büntetése!
S hány volt, ki más javáért
A vért kiontá
Saját szivéből,
S nem lett jutalma!
De mindegy; aki áldozatnak
Od’adja életét,
Ezt nem dijért teszi,
De hogy használjon társinak.
S használ-e vagy sem?
A kérdések kérdése ez,
És nem a „lenni vagy nem lenni?”
Használ-e a világnak, aki érte
Föláldozá magát?
Eljő-e a kor,
Melyet gátolnak a roszak
S amelyre a jók törekednek,
Az átalános boldogság kora?
S tulajdonképen
Mi a boldogság?
Hisz minden ember ezt másban leli;
Vagy senki sem találta még meg?
Talán amit
Mi boldogságnak nevezünk,
A miljom érdek,
Ez mind egyes sugára csak
Egy új napnak, mely még a láthatáron
Túl van, de egykor feljövend.
Bár volna így!
Bár volna célja a világnak,
Bár emelkednék a világ
Folyvást, folyvást e cél felé,
Amíg elébb-utóbb elérné!
De hátha ugy vagyunk,
Mint a fa, mely virágzik
És elvirít,
Mint a hullám, amely dagad
Aztán lesimúl,
Mint a kő, melyet fölhajítnak,
Aztán lehull,
Mint a vándor, ki hegyre mászik,
S ha a tetőt elérte,
Ismét leballag,
S ez így tart mindörökké:
Föl és alá, föl és alá...
Irtóztató, irtóztató!
Kit még meg nem szállott e gondolat,
Nem fázott az soha,
Nem tudja még: mi a hideg?
E gondolathoz képest
Meleg napsúgár a kigyó,
Mely keblünkön jégcsap gyanánt
Vérfagylalón végigcsuszik,
Aztán nyakunkra tekerőzik,
S torkunkba fojtja a lélekzetet.