Egy álmokkal teli világban a valóság fájhat

Minden hülyeségen, szokás szerint. Most kicsit kedvetlen vagyok. Megint. Csak mert megint nem értem, mi miért van, és nem értem, mit akarok, nem értem mit miért gondolok úgy, ahogy. Nem találom meg az egyszerűséget, és mindent bonyolítok. Bár szerintem nem én, vagy nem tudom, amúgy is minden bonyolult. Van valami, ami annyira sokszor elszomorít, de nem tudom mit kéne csinálnom. Aki ilyenkor tudna tanácsot adni, most pont nem. De nem is agyalok ezen tovább...

Elterveztem az esküvőmet. Ami nem is biztos, hogy lesz, de most le fogom írni. Lehet, hogy gyerekes lesz, de nem nagyon érdekel, hogy ki mit mond. Úgysem írok soha arról, amiről igazán szeretnék. Nekem fontos és ennyi. Szóval kint lesz a természetben. Valami nagy, zöld réten. Legyen sok fa, sok bokor, és reneteg virág, mindenhol.. És egy tó, ahol lehet csónakázni, miután elmondtuk egymásnak az igent, és megcsókoltuk egymást egy rózsás boltívás kapu, vagy mi alatt. És hattyúk a tóban...Fehér padok legyenek, és fehér asztalok. És egyszerű ételek.. Kevés ember. Csak a legfontosabbak. És sok-sok virág.. De mindegy. Nem értem, ezt miért ide írom, meg hogy minek írok egyáltalán. Inkább hagyom.

Meg erről eszembe jutott az is,hogy majd ha meghalok, szeretném hogy mindenki fehérben legyen. De erről ennyit, nem tervezem a halálomat, sem a temetésemet, és remélem hogy egy olyan 60-70 évig még másnak sem kell terveznie. :)

Azt, hogy elmondtad. Nem változott semmiben a véleményem rólad, mert nekem mindig is olyan leszel, amilyennek én ismerlek. Na jó, nem tudom ez mennyire értelmes, de nem lényeg. A lényeg az, hogy köszi. :P Nem is gondoltam volna, hogy vannak titkaid. Tényleg örülök, hogy bízol bennem, és ne aggódj, de tényleg, nehogy azt hidd, hogy bármi ilyen miatt elveszíthetsz. Már megfogadtuk. Én az őrangyalod leszek, te pedig a testőröm. :P A másik meg, a másik dolog, gondolom tudod, azért is nagyon hálás vagyok.. amiről beszéltünk msnen. Annyira becsülöm benned, hogy ilyen vagy, tényleg nagyon sokat jelent nekem. Én nem értem magam, csak féltem, az hozta ki belőlem az egészet.

Meg eszembe jutott, hogy miket gondoltam kis koromban. Hogy én vagyok a főszereplő, mindenki más meg csak szereplő. Hogy rólam szól minden. :P Nem én vagyok senkinek, hanem nekem van családom, nekem vannak barátaim, meg stb. De szerintem mindenki ezt gondolja, legalábbis kiskorában biztos. :P

Most csak berakok néhány idézetet...

"Úgy tűnik, csak az öregek képesek úgy ülni egymás mellett, hogy szavak nélkül is élvezik egymás társaságát. A türelmetlen fiatalok nem bírják ki, hogy ne törjék meg a csendet. Pedig a csend tiszta és áldott. Összeköti az embereket, mert csak azok tudnak szótlanul ülni a társuk mellett, akik szeretik egymást."

"Te és én nem vagyunk egyformák. Más világban élünk, mégis te tanítottad meg nekem, mi az igaz szerelem. Te mutattad meg, mit jelent törődni valakivel, és ettől én jobb ember lettem. Szeretném, ha ezt tudnád. Nincs bennem keserűség a történtek miatt. Ugyanakkor biztos vagyok abban, hogy ami köztünk volt, igazi volt, és örülök, hogy legalább egy kis időre együtt lehettünk. (...) Talán egy pillanatra te is ezt érzed majd, visszamosolyogsz, és gyönyörűséggel őrzöd meg közös emlékeinket."

"Sajnos nagyon sokan hiszik azt, hogy a csend olyan űr, amit mindenképp ki kell tölteni még akkor is, ha nincs fontos mondandójuk."

"Az a baj, hogy nincs múlt és jövő, mint ahogy eddig áltattam magam. A valóság mindig jelenvaló, egyetlen pillanat a valóság, örökké tartó, egyetlen pillanat. Ez nem rövid és hosszú, a pillanat, ami van - ez az egyetlen módja a létezésnek, és ebből a bűvös körből, a pillanat börtönéből nincs, nincs menekvés."

Lusta vagyok ehhez. A lényeg amúgy is csak annyi, hogy Bianka nekiment az oszlopnak. Biciklivel. De elnéztük, mert akkor tanult meg biciklizni. Kellett hozzá vagy másfél óra, de végül sikerült, és végül odaértünk a parthoz sötétedés előtt. Bár igaz, hogy a fél órás bicikliutat három és fél óra alatt tettük meg, azért odaértünk. Visszafelé már csak másfél óra volt. Volt még szalonnasütés, ami majdnem elmaradt az eső miatt, volt sok szalonna, és sok szalonnazsíros kenyér, és volt majdnem hányás. Annyit beszéltek a szalonnáról, hogy egyik nap, amikor megakartam kérni Fecót, hogy csináljon rólam egy képet a réttel, ilyen szépet sikerült mondanom: "Hahó, fotózz le légyszí a szalonnával!" És ezt tök véletlen, és nem akartam poénkodni. Volt séta Siófokon este, megnéztük a bungee jumpingot(nem tudom hogy kell írni), de csak távcsővel, játszóterezés, sok biciklizés - amikor már jobban ment. Bianka háborús sebesült. Az oszlonekimenős manőverének köszönhetően sikerült szereznie egy nagy sebet a térdénél, de kitartóan biciklizett a többi napon is. Volt grillezés, pizzázás, igen, annyit ettünk hogy az egy hétre is elég lett volna. Voltunk állatkertben este, Veszprémben, meg hát természetesen a parton. A víz jéghideg volt természetesen, két napig az idő sem volt fényes, aztán két napig meg borzasztó meleg volt. De fürödtünk sokat, és tanultunk szörfözni, legalábbis Enikő meg én, Bianka nem próbálkozott ezzel. Vitorla nélkül, csak a szörfdeszkát vittük le, de így is jó volt, álldogáltunk rajta, és úgy eveztünk. Ami amúgy nem olyan egyszerű, mert öt perben vagy tízszer belezuhantam a vízbe, de a végére már egész jól ment. Enikő lecsapta a szúnyogokat. És ekkor nagyon vicsorogva néztem rá, mert nem szeretem ezt. Ezt ő is nagyon jól tudta, de azért kaptam, mert eldobtam a zsepijét a bicikliúton. Nem volt sehol szemetes. És Enikő nem szereti ha szemetelnek. Ezért büntetett.  És azt hiszem ennyit Balatonról. Sokat nevettünk, jó volt. Még annyi, hogy legközelebb, Ariella, muszáj lesz jönnöd, és ha nem lesz kedved, akkor elmegyünk érted és a hátunkon fogunk elcipelni.

És akkor most más. Ami még nem tudom mi, ami jön. Észrevettem, hogy már nem gondolkodom olyan sokat a gyerekkoromon, mint pár hónapja. És ez jó. Próbálok a jelenben élni, mert hát ez is elmúlik majd. De nem számít. Rájöttem, hogy ide a tényleg fontos dolgokat, vagyis azokat, amik legbelül vannak, nem írom le. Olyanokat, amiből kiismerhetnek. Nem tudok teljesen nyílt lenni, még itt sem, mert nem akarom, hogy tudják, mi van bennem, mégis írom ezt, és fogalmam sincs miért. Olyanokat sem írok le, amikről tényleg szeretnék írni. Azokat akkor tudnám, ha tényleg csak magamnak írnám ezt. Nem tudok még itt sem teljesen érzésekről beszélni, teljesen magamba zárom őket. Szerintem észre lehet venni dolgokból azt, ha fontos nekem valaki, de elmondani nem tudom. Mert azzal olyan mintha.. nem tudom, sebezhetőbbé válnék. Félek mindentől, és mindenkitől, akit nem ismerek teljesen. És addig ők sem tudnak engem teljesen. Félek a csalódástól, félek attól, hogy kinevetik az érzéseimet, vagy a gondolataimat.  Nekem ezek az érzések, például a szeretet vagy bármi, nekem túl nagy dolgok ahhoz, hogy beszéljek róluk, mert úgy már kevesebbet érnek. Mindenki mondogatja mindenkinek, hogy szereti, nem ér így már semmit.Közben nem is tudják, milyen igazán szeretni valakit. Ha majd mondom valakinek, az tudhatja majd, hogy komolyan gondolom, és így talán nem veszíti el az értékét, nálam legalábbis..

 Most csak felraktam ezt a rajzom, vagy firkám, amit Balatonon alkottam hármunkról. Szerintem műalkotás lett. :P Még kereshetnék is ezzel Siófokon, a karikatúrarajzolással. Na jó, azért nem. Túl fáradt vagyok most ahhoz, hogy élménybeszámolót írjak, de majd meglesz valamikor.  Akartam írni arról is amiket éreztem a múlt héten, de lusta voltam, szokás szerint. De azóta már tök jól vagyok. Csak két mondatban.. valami olyasmin agyaltam, hogy nagyon a jót akarom mindenben látni, amikor tudom hogy nagyon sok dolog nem az, aminek látszik. Két napig nem voltam valami jól, már megint a túl-bonyolult-minden miatt, de aztán jött Enikő meg Bianka, meg a Balaton, és tök jó volt. Holnap írok talán, most alvás. Holnap még el akarok menni írni egy teszt-et angolra, hogy megnézzék hogy egyáltalán alkamas vagyok-e a nyelvvizsgához.. valamikor a közeljövőben.. Vagy ha megyek ilyen nemtudomhányhetes tanfolyamra, úgy. De jó lenne ha meglenne nyáron.

"Fordítsd az arcodat a nap felé, és minden árnyék mögéd kerül."

Nyár van, és jól vagyok, bár hogy mennyre stabilan, nem tudom.. :) De nem érdekel semmi, ami rossz, élvezem a nyarat. Érdekes volt ez az év, egyszerre hosszú, mégis mintha most kezdődött volna. Ennyit még nem agyaltam mindenen, mint most. De történt sok dolog, legalábbis bennem. Nem csoda, hogy össze voltam zavarodva, annyi a vegyes érzelem.. De az ilyen dolgoktól lesz erős az ember. Az évvégim jó lett, csak a törivel kéne megbarátkoznom jövőre, akkor már számítani fog. De nagyon nem akarok. Fujj, hogy fogom kibírni, hogy minden törin figyeljek? Mindegy, nem is érdekel, most nyár van, majd ősszel kezdek el ezen aggódni. Csak jó lenne kitalálni, mi akarok lenni. De most ez sem érdekel. Most örülök a nyárnak, és megyek mindenfelé. Ééés most hozzászólok néhányotokhoz. :D Csak mert nincs miről írnom.

Laci! Na ezt hogy kezdjem.. Talán azzal, hogy rosszul esik, hogy még mindig nem szóltál, hogy olvasod ezt. Sőt, hogy úgy olvastad, hogy tudtad hogy én még nem szerettem volna, és hogy magamtól is megmutattam volna. Ez így nem ér. Így persze hogy "belelátsz a lelkembe", ahogy te mondtad. Na de nem érdekes. Más. Nehéz nekem, hogy nagyon sokszor szomorú vagy, mert ez nagyon le tud hangolni. De tudom hogy ezzel nem tudsz mit csinálni. Csak próbálj meg örülni inkább a jó dolgoknak.. Lehet hogy könnyű nekem ezt mondani, de igenis örülj annak, hogy most már ismerjük egymást, és találkozgatunk, örülj annak hogy egészséges vagy, annak hogy azért nem vagy egyedül, mert ott van a Dani is neked.. Már mondtam ezeket. Mert nem tudok mit csinálni mást, nem én alakítottam ezt a helyzetet, persze hogy könnyebb lenne máshogy.. Úgy terveztem, hogy leírok ide most mindent, amiket gondolok, de lehet hogy mégsem. Mert ezeket majd csak neked, így nem tudom ezeket normálisan. Látod? Mert veled tudok nyíltabb lenni. És így is mindig mondod, hogy túl zárkózott vagyok. Szerintem nem. De ne várd, hogy teljesen, mindenről beszéljek, és mindent elmondjak..  Mert az ilyen lelki meg stb. dolgokról szeretek egyedül gondolkodni, magamban, csak más dolgairól szeretek beszélgetni így. És azért ahhoz képest, hogy másokkal milyen vagyok, veled nem igazán vagyok zárkózott. Lehet, hogy más vagyok veled, mint tavaly nyáron.. De én sem tudom miért. Talán mert védekezek valamitől, azért vagyok "bunkó".  Nem tudom, de ha megbántalak valamikor, akkor ne haragudj, de sosem direkt..   De most ennyi, nem írtam újat, de inkább nem írok mást ide.. Még annyi, hogy nincs több cigi, amikor velem vagy, és komolyan. Lehet hogy idegesítő leszek ezért, de nem érdekel, inkább megyek az agyadra mint hogy rákos legyél... És tudod, ez a KÖRNYEZETEDre is káros, és ugye ezt nem akarod? :D

Ariella! Nem tudom mi van veled mostanában, hát én várok.. Nem fogok semmit erőltetni, majd elmondod úgyis, amikor akarod. Azért azt leírom, hogy megbántottál pár dologgal engem is, meg Enikőt is, de minden nap úgy jöttem suliba, hogy elfelejtettem ha ilyen volt, és kedves voltam, de nagyon sokszor elszomorítottál azzal, amilyen vagy. És Enikőt is. Eltávolodtál tőlünk nagyon. De én nem fogok semmit csinálni, csak várni, mert látom hogy van valami baj, de ugyanolyan barátom vagy mint eddig. És nagyon nem szeretnélek ilyenek miatt elveszíteni... Igen, még csak most kezdődik a nyár, de már most is lehetne mászkálni mindenhova, de mégsem.. Megvárom hogy majd te keress, nem fogok az agyadra menni, és azért remélem, hogy majd le tudunk ülni beszélgetni, hogy elmeséld hogy mi változott, mi történt, vagy miken filozofálsz, mi bánt. Mert tudod, nem volt még olyan barátom, mint te, de ez így most nem jó..

Gábor! Te még mindig rejtély vagy nekem, bár szerintem egyáltalán nem vagy bonyolult, csak annak mutatod magad/látszol. Csak egyszerűen szinte senkinek nem mutatod meg, hogy ki vagy. Mindenki csak felszínesen ismer. Így persze hogy összekombinálnak mindent. Lehet hogy én is.. De már leírtad, hogy miért, szóval minden okés. :D Amikor azthiszem, hogy értelek meg ismerlek, újra van valami és összezavarodok és nem értelek, de majd..:P Más nincs, örülök neked. :) De meg kell ígérned, hogy majd egyszer egy szép tavaszi napon, majd ha hatvan évesek leszünk, leülünk egyet sakkozni, és felidézzük a régi szép emlékeket, a szép fiatalkort, meg hogy hogy ismertük meg egymást. :D Ezt most csak azért mondom, hogy vigyázz magadra, mert nem tudom mi lenne velem nélküled.

Bianka! Te annyira nehezen értesz meg.. Ha segíteni szeretnék, nem hagyod, meg se próbálod átgondolni. Mindig ez van. Megmondom, egyáltalán nem biztos, hogy igazam van dolgokban, de megpróbálni mindent meg lehet, nem? Jobb mint feladni. Ha azt látom, hogy szét vagy esve, ne csodálkozz hogy hatszor elmondok dolgokat.  Te rögtön támadsz, és azt hiszed ellened vagyok, vagy rosszat akarok. Nem hiszed el, hogy semmi sem lehetetlen -hát, azért szárnyaka nem fogunk növeszteni-, csak egy kis erőt kéne gyűjtened.. Mert van, hogy valami nekem nagyon nehéz, neked pedig semmiségnek tűnik, és van hogy neked nehéz nagyon valami, nekem viszont könnyű.. Épp ezért vannak a barátok, hogy ilyenkor segítsék egymást. Az a baj, hogy te is makacs vagy, mint én. És te sem hiszed, hogy bárki megérthetne téged.. Csak te nem is mutatod, hogy vannak dolgok, amiket senkinek nem mondasz el, nem is tudják. Ezért nagyon nyitottnak látszol. De ne lázadj, és menekülj, inkább próbáld megoldani a dolgokat. Hidd el, hogy meg lehet, a hozzáálláson kell változtatni.. És mivel másokén nem tudsz változtatni, a tiéden kell, csak ennyi, amit te tehetsz.. Csak feladni nem szabad.. Tudod: "Egy terv kudarca után nincs jobb vigasz, mint azonnal új tervet készíteni."

Végül, Enikő.. Neked nincs mit mondanom, ugyanolyan vagy mint eddig, hihetetlenül aranyos, mosolygós és mindig jókedvű. :)

Hjajj de álmos vagyok.. Olyanok vagyunk mint kis hülye gépek, csak sokkal összetettebbek. Lemerülünk, kimerülünk, aztán feltöltődünk, tehát alszunk. Aztán paff, egyszer elromlunk. De tényleg, csak működünk, és vannak alkatrészeink. :P Csak ilyen bonyolultan. De amúgy magamat tartom a legbonyolultabbnak. Más dolog, hogy nem értek másokat, mert hogy "bonyolultak", de igazság szerint nem. Annak tűnik sokmindenki, de végül mindig azt gondolom, hogy én vagyok túl bonyolult. Ami nem jó, mert elég lenne annyira, hogy legalább megértsem saját magam. De majd fejlesztem az agyam és talán menni fog.

Még pontosan hét tanítási napot kell kibírnom, vagyis egészen pontosan 43 órát. Leszámítva a holnapi napot, a cimbalom vizsgának köszönhetően. Ami azért elviselhetőbb mint egy gyönyörű keddi nap a suliban. Még túl kell esnem egy egész az-ember-létfenntartó-szervei-és-működésük témazárón, egy nyelvtan tz-n, egy kétórás irodalom tz-n, amit már két hete halasztok, meg egy angol felelésen Londonból. Miéért?

Ma nem volt szerencsés napom, vagyis estém. Elmentünk zp-be, de a kérjük-távozzanak-mert-elmarad-a-koncert-az-eső-miatt dolog miatt szépen távoztunk, két órá fagyoskodás után, amíg vártunk a koncertre. Felháborító. Jó, kb. ötvenen voltak összesen - az együtessel együtt-, mert senki nem olyan hülye hogy esőben jöjjön koncertre,de azért egy pár számot eldalolhattak volna a sok szerencsétlen hülyének, az élén velünk.

De most fáradt vagyok elmélkedni, ezért nem elémélkedem. Pedig írhatnék a hű de nagy bánataimról,de amilyen hirtelen jönnek, olyan gyorsan el is múlnak. Amúgy is utálok panaszkodni, nem is szoktam, csak ide, szóval ezek majd akkor jönnek, ha éppen olyan a hangulatom mikor blogot írok. Nagyon könnyen leszek rosszkedvű, de elég egy nagyon kicsit dolog ahhoz hogy megint jókedvű legyek. De most megyek felrakni magamat a töltőre - és már azt is tudom, hogy ezek transzformátorok,és átalakítja az elektronok feszültségét meg áramerősségét, és juhé-, hogy holnap kipihenten és frissen tudjak nekilátni az angolhoz meg a többihez.Ami már nem fog összejönni, mert akkor kilenckor le kellett volna feküdnöm. Amúgy szeretem a fizikát, a fizika meg a biosz legalább értelmes tantárgyak. Mert érdekesek, mert arról tanítanak, amik körülöttünk vannak, meg a saját testünkről meg állatokról meg növényekről. Alvás.

Tegnap és ma is sokat üldögéltem a kertben. Elvileg tanulni, gyakorlatilag meg ábrándoztam. Néztem a kertet, és ugyanolyan, mint öt-hat éve, amikor még ott kergettük egymást öcsémmel, vagy amikor tollasoztunk.. vagy amikor hóembert építettünk. Csak valahogy sokkal kisebbnek látszik. Ott van a diófa a kert közepén, ugyanott van a régi utánfutó, ugyanazok a székek, az asztal.. Csak ezek maradnak meg. A természet. És közben minden más változik, folyamatosan. Mintha egy teljesen más kert lett volna akkor régen, amikor még kint játszottunk. Mintha másik házban laktunk volna. De ugyanaz. Mégis megváltozott minden. Az egész hangulat, légkör. Nem lehet az égvilágon semmit megtartani.. Változni fog.. minden. és mindenki. Nem akarom. Mindenki más körülmények között van, történnek vele dolgok, felnő, pedig jó lenne tartani végig azt, ami volt. Hogy ha megszerzünk valamit, a akkor a miénk is maradjon. Ha kialakítunk valamit, megmaradjon. Mert sajnos egyáltalán nem biztos..  Eltűnt az is, ami eddig természetes volt.  És akkor már lehet sajnálni. Most örülök annak, amim van. Ki tudja meddig lehet.. Majd el fogunk menni innen. Pedig már csak ez köt a régi dolgokhoz. A ház az egyetlen dolog, ami ugyanúgy a régi. A többi eltűnt, és ezt baromira sajnálom..

Kefir - Egyszer minden véget ér

Van az úgy, hogy sírni volna jó, de a könnyem mégsem látható.
Van az úgy, hogy félek ennyi volt,
Minden össze omlik, mint egy vár és nem bírom már!

Néha van, hogy túl hossz az út, s elfelejted honnan is indult.
S néha van, hogy menned kell tovább,
Búcsúzol még akkor is, ha fáj, de nem maradhatsz már!

Én mondanám, hogy szép az élet,
De sajnos senkit nem kímél meg
S mi elmúlt, soha nem jön vissza már!

Egyszer minden véget ér, még ha akkor is, ha nem szeretném.
Túl nehéz, de én mégis százszor újra kezdeném, ha kell,
Hisz megérte minden perc.
Egyszer minden véget ér, de kell, hogy legyen még egy esély.
Érzem én, hogy nem járhatok még az út végén, talán, ha újra játszhatnám,
Annyi minden várhatna még rám!

Mért van az, hogy néha túl nehéz, bármit teszel, minden túl kevés?
S mért van az, hogy senki sem segít,
Hogy ha éppen szükség lenne rá, mintha nem hallaná!

Miért van, hogy egyszer véget ér, minden amit annyira szerettél?
És miért van az, hogy mindig azt hiszed,
Hogy rosszabb nem történhet már, és mégis csak jár?

Én mondanám, hogy szép az élet,
De sajnos senkit nem kímél meg
S mi elmúlt, soha nem jön vissza már!

És ha választhatnék, hát semmi sincs még,
Amit megbánhatnék vagy másképp tennék.
És ha indulnom kell, hát úgy mennék el,
Hogy tudom, nem rontottam el.
Hogy azt ami volt, így hozta a sors
S még hosszú az út.

Most azért ide írom ezt, hogy ne felejtsem el. Csak arról, amit tegnap mondtam msnen neked. Mert rájöttem, hogy miért tudok talán majd most nyíltabb lenni veled. Mert veled még annyira se voltam, mint másokkal. Nem azért, mert nem bízok benned,mert bízok, csak egyszerűen féltem. De ez az egész, nem-emlékszel dolog.. Szóval így már érthetőbbek dolgok. Mert így már értem, miért éreztem azt, hogy keveset tudok rólad, holott meséltél mindig. Hogy miért  tartalak kiismerhetetlennek, viszont megmagyarázni nem tudtam miért. Hogy mi volt benned az a valami, ami olyan furcsa, és nem értem. De tele vagy ilyen dologgal. És hogy miért voltál nekem mindig ijesztő.. vagy vagy.  Csak nekem az kell, ahhoz hogy megnyíljak, hogy értsem a másikat. De ez nehéz lesz.

Meg még valami, de nem az előzőhöz tartozik. Néha van egy olyan hülye érzésem, hogy minden csak színjáték körülöttem. De ez csak pár pillanat, és nagyon rossz érzés. De ezt nem tudom leírni. Nem tudom, talán én alakítom ki ezt az érzést magamnak. Ha nem tudok elhinni valamit. Vagy csak nem akarom, hogy igaz legyen. Nah mindegy.

Most úgy érzem magam, és már egy jó ideje, mintha nagyon magasan lennék, mintha kiestem volna az óráis kerékből, ami eddig ahogyan kellett, ment körbe-körbe, normálisan. De most kiestem, és ott lógok,  kapaszkodok. Feljebb mászhatnék, hogy biztonságba legyek, az ülésre, de félek. Félek, hogy elengedem azt a kicsi kapaszkodót is, amit tartok még. Félek, hogy leesek. Így inkább maradok mozdulatlanul, és várom hogy jöjjön valaki. Hogy megmensen valaki. De nem hallanak. Túl magasan vagyok.

Ez túlzásnak tűnhet kicsit talán, de tényleg bizonytalan vagyok mindenben..

Talán azért, mert tudom, hiába próbálnám elmondani a gondolataimat. Túl kisgyerek vagyok, túlságosan bonyolult minden, mégis túlságosan érteni akarok mindent. Folyamatosan gondolkodom dolgokon, de csak mindenféle össze-visszaság jön ki belőlük. Ezért nem tudok beszélni róluk, mert hülyeségnek tűnnek. Mert nem tudom úgy elmondani. Máshogy gondolkodik mindenki, más dolgokon, és nem tudja senki megérteni teljesen a másikat. Talán ezért mondom mindenre, hogy hagyjuk. Vagy hogy nem tudom elmondani. Mert így van. Talán próbálhatnám, de félek. Nagyon sok dologtól. Nagyon sokáig mondogattam mindenkinek, hogy szeretnék újra kisgyerek lenni, mert mennyivel egyszerűbb akkor még minden. Tényleg az, de néha mert szeretnék felnőni a komolyabb dolgokhoz. Mert történnek körülöttem ilyenek is, és nem tudok mit csinálni velük, mit mondani rá. Utálom, hogy nem tudok mit mondani, ha valaki elmondja nekem, mi a baja. Nagyon érdekel, és szeretem hallgatni, de segíteni nem tudok. Túl kicsi vagyok én ezekhez. Vagy ahhoz,hogy beszélgessünk komolyabb dolgokról. Pedig annyira szívesen beszélgetnék. Hogy megértsek dolgokat, mert annyira érdekel minden. Viszont talán tényleg nekem is meg kéne kicsit nyílnom, ha már mások elmondanak nekem dolgokat, érzéseket, gondolatokat. Érdekel más gondja, és minden, de nem akarom azt, hogy közben meg rólam semmit ne tudjanak. Én nem tudom miért. Úgy érzem, nem értené meg más az én gondolataimat. Szeretnék nyíltabb lenni. Illetve csak azokkal, akik fontosak nekem. És sajnálom, ha esetleg valakinek rossz ez, vagy azt hiszi, nem bízom benne. Igazából magamban nem bízom csupán. Néha nagyon nem, és elhesegetem a gondolataimat, mondván hogy az úgy is hülyeség. Mert néha én sem értem. Az ilyenekhez fel szeretnék nőni. Hihetetlen. Magam sem tudom, mit akarok. De ezek miatt van ez. Hogy hallgatok csak, de tudni szeretnék mindent, és magamban gondolkodom ezekről. De én most eldöntöttem valamit.

Talán nem csak emiatt van ez. Más akartam lenni. Vagy csak másnak mutatni magam. De persze nem sikerült, csupán annyi, hogy semmilyen ne legyek. Más nem lettem. Csak zárkózott.

Amúgy nem kell erőltetni ezt.. Magamtól fogok megnyílni. Vagy nem.

Csak magam miatt. Mert vissza kell vinni a könyvet a könyvtárba. És ezt most nekem muszáj megörökítenem. Szóval:

"Richie csak egyszer hagyta el a szobát, akkor is azért, hogy hozzon magának egy széket. Míg távol volt, megpróbáltam kiszabadítani magam, összecsomózni a lepedőt és leereszkedni az utcára, de csak addig jutottam el, hogy megvakarjam a combomat, és az őrzőm már vissza is tért. Miután kényelmesen elhelyezkedett, nem is adott ki több hangot, amiből arra következtettem, hogy valószínüleg valami olvasnivalót is hozott magának. Azt viszont egyáltalán nem hallottam, hogy lapozott volna, úgyhogy vagy iszonyatosan lassan olvasott, vagy megelégedett azzal, hogy csak ül és bámulja a falat. Vagy engem.

-Ki kell mennem a mosdóba - krákogtam.
Semmi válasz.
- Mondom, ki kell...
- Pofa be!
Remek. Ettől rögtön sokkal jobban éreztem magam azzal kapcsolatban, amit majd Richie-vel kell csinálnom.
- Nézza, ki kell...
- Nem hallottad, mit mondtam?! Pofa be! Ha hugyoznod kell, hugyozz ott, ahol vagy!
- Richie...
- Ki a franc mondta, hogy Richie-nek hívj?
- Minek hívjalak? - és becsuktam a szemem.
- Ne hívj semminek! Ne hívj! Maradj nyugton és pisálj! Értve vagyok?
- Nem pisilni akarok.
Szinte hallottam, ahogy kattognak az agyában a kis kerekek.
- Mi van?!
- Szarnom kell, Richie. Ez már csak ilyen régi brit hagyomány. Ha egy szobában akarsz lenni velem, miközben szarok, hát a te dolgod. Csak gondoltam úgy helyes, ha előtte figyelmeztetlek.
Richie ezen eltűnődött egy darabig, és biztos voltam benne, hogy hallottam, ahogyan ráncolta az orrát. A szék megreccsent, a gumicipők felém indultak.
- Nem mész ki vécére, és nem is csinálod össze magad! - Megjelent előttem az arca feszesebben, mint valaha. - Hallod?! Ott maradsz a helyeden, befogod a pofád...
- Ugye nincsenek gyerekeid, Richie?
Összeráncolta a homlokát, ami ezzel az arccal hatalmas erőfeszítésnek tűnt. A szemöldökei, az izmai, az inak.. mindent be kellett vetnie ezért az egyszerű, enyhén idióta arckifejezésért.
 - Mi van?
- Őszintén szólva, nekem sincs, de vannak keresztgyerekeim. És nekik aztán mondhatja az ember, hogy ne csinálják. Ez nem így megy.
Még jobban összeráncolta a homlokát.
- Mi a francot hadoválsz itt?
- Úgy értem, én már próbáltam. Ott a gyerek a kocsiban, és az egyiknek hirtelen kakálnia kell, mire az ember megkéri, tartsa vissza, dugaszolja be magát, várja meg, míg odaérünk valahova, de ez nem így megy. Amikor az embernek szarnia kell, akkor szarnia kell.
A homlokráncolás némileg megenyhült, ami jó volt, mert kezdtem elfáradni már csak attól, hogy néznem kell. Lehajolt felém, és az orra egy vonalba került az enyémmel.
- Idefigeylj, te kis szaros...
Tovább nem jutott, mert a "szaros" szónál a jobb térdemmel olyan erősen felrúgtam, ahogy csak tudtam, és arcon találtam. Egy pillanatra megdermedt, félig a meglepetéstől, félig az agyrázkódástól, én meg felemeltem a bal lábamaz és a nyaka köré fontam..... "

Részlet Hugh Lauri, Balek című könyvéből. Bolond ez az ember. Éppen ezért hihetetlenül jó a könyve...

De ha már ezt bemásoltam, megkeresgetek még néhány nagyon jó részt. Sokkal jobb úgy, hogy miközben olvasom, mint így hogy csak részleteket másolok, be. De tökmindegy.

"Az utazásaid során valószínüleg megfigyelted, hogy a motorosok nem viselnek biztonsági övet, ami jó is meg rossz is. Jó, mert senki se akar hozzákötve lenni egy kétszáz kilós forró fémtömeghez, miközben épp csúszik végig az úton.  És rossz, mert amikor a fékeket erőteljesen benyomjuk, a motor megáll, az utasa viszont nem. Az utasa továbbhalad az eredeti irányba, amíg a heréi összeütközésbe nem kerülnek, a tanksapkával, és meg nem telik könnyel a szeme, megakadályozva abban, hogy lássa azt, aminek az elkerülése érdekében eredetileg fékre lépett."

"A puska závárzata és egy tár töltény egy nejlon övtáskába voltak bepakolva, amit a derekamra csatoltam, a puskacsó pedig az egy síbot belsejében bújt meg - a fogantyúján piros pötty, arra az esetre, ha nem tudnám megkülönböztetni azt a botot, amelyik tizenhét dekás, attól a bottól, amelyik csaknem kétkilós."

(Ez nem normális... :D )

"A lány a recepciós pultnál úgy vizsgálgatta az útlevelemet, mintha azelőtt sosa látott volna még egyet sem, és húsz percet szánt arra, hogy végigmenjen azoknak a dolgoknak a fenomenálisan hosszú listáján, amit a svájci hoteltulajdonosok tudni akarnak az emberről, mielőtt megengedik hogy az ágyukban aludjion. Azt hiszem, egyszer megakadtam a földrajztanárom utónevén, és határozottan hezitáltam egy keveset, mikor az irányítószámát kellett megadnom annak a bábának, aki az üknagyanyám születésénél segédkezett, de ezt leszámítva minden gond nélkül vettem az akadályokat."

"A Prágába tartó gépen bombariadó volt. Bomba nélkül, rengeteg riadóval (......) Volt egyszer egy ember, akit felkeresett egy pszichiátert, mert már teljesen megbénította a repüléstől való félelem. A fóbiája azon a hitén alapult, hogy bármelyik gépre száll is fel, bomba lesz rajta. A pszichiáter próbálta kikezelni a fóbiát, de sikertelenül, így aztán inkább elküldte betegét egy statisztikushoz. A statisztikus nyomogatta egy kicsit a számológépét, aztán tájékoztatta az embert, hogy annak az esélye, hogy a következő gépen, amir felszáll, bomba lesz, félmillió az egyhez. Az ember még mindig nem volt nyugodt, és meg volt róla győződve, hogy ő lesz az, aki a felmilliomodik gépre felszáll. Így a statisztikus újra nyomogatott egy keveset a számolóógépén, és azt mondta:"rendben, nagyobb biztonságban érezné magát, ha esély tízmillió az egyhez lenne?" Az ember azt mondta, hogy igen, természetesen. Így a statisztikus azt mondta:"annak az esélye, hogy két, egymástól független bomba legyen a gépen, amire legközelebb felszáll, pontosan tízmillió az egyhez." Az ember értetlenül nézett és megkérdezte:"ez mind szép és jó, de hogy segít ez rajtam?" A statisztikus pedig így felelt: "Nagyon egyszerű: vigyen fel magával a gépre egy bombát. Mindezt egy szürke öltönyös leicesteri üzletembernek meséltem el, aki a mellettem lévő ülésen ült, de ő egyáltalán nem nevetett. Ehelyett odahívott egy légiutas-kísérőt és azt mondta neki, hogy szerinte bomba van a poggyászomban. Újra el kellett mesélnek a sztorit a légiutaskísérőnek, majd harmadszorra is a másodpilótának, aki hátrajött és a lábamnál guggolva, fenyegető arckifejezéssel hallgatott végig. Soha többet nem vagyok hajlandó udvarias társalgásba bocsátkozni! Talán rosszl ítéltem meg, hogyan éreznek az emberek a bombák iránt egy gép fedélzetén.Könnyen lehetséges. Még ennél is valószínűbb magyarázat, hogy én voltam a gépen az egyetlen ember, akit tudta, honnan érkezett az ál bombariadós hívás, és hogy mit jelentett."

"Legépelten egy hosszú és érthetetlen nyilatkozatot, amiben csak azokat a részeit írtam le a kalandjaimnak, amikben úgy viselkedtem, mint egy jóravaló, okos ember. Azért volt hosszú, mertnem volt időm rövidet írni, és azért volt érthetetlen, mert az írógépemen nincs "d" betű."

Ennyi elég. Írhatnám ki ezeket nagyon sokáig, mert tele van ilyenekkel.. Szóval csak ajánlani tudom mindenkinek.

Boldog szülinapot Gábor, Tibi. :) Érdekes volt a buli, de nem írok róla. Csak Gábor, válaszolok arra, amit blogodban írtál. Haragudni nem haragszom, csak furcsa voltál. És ugye a furcsaság nem bűn. :P Örültem, hogy jól érezted magad, meg amúgyis örülök, ha boldog vagy. Nem tudom, mire érted, hogy nem tudod miért voltam olyan. Talááán...Egyik az, hogy szédültem, fájt a fejem(Mert bár te nem láttad, de az elejlén szépen be voltam állva. Mondtam, hogy a többieket kérdezd, én nem tudom, de nagybátyjád szerint az elején én voltam a legrészegebb. Hát, akkor én nem igazán bírom a piát. :P Szóval szédelegtem nagyon hazafelé is, de próbáltam nem látványosan.) És a másik meg, lehet azért,mert a bulin ugyanazt éreztem, amiket Tündi mondott neked. Pontosabban csak egy részét. Félek tőled, és nem tudom miért. Talán mert nem tudom milyen vagy. Vagy nem tudom hogy mondjam. Nem lehet kiigazodni rajtad.Amiatt hogy magadban tartasz dolgokat. Nem hagyod, hogy megismerjenek. És ezzel így vagyok sajnos én is, de nem így. Nálam más. Bár naiv vagyok, mégsem bízom az emberekben, és nem akarom hogy megismerjenek. De ez csak félelem. Mert magamban sem bízok. De én érteni akarlak téged. De tudom miktől van, meg miért,csak.. na mindegy. Kérdezgetek így is tőled sokmindent, de nagyon sok mindent meg nem is merek megkérdezni, vagy beszélni veled dolgokról. De most ezt nem konkrét dolgora értem. És van benned valami, amit nem értek. És ezt nem tudom. Nem tudom mi az. Ezért félek. Bennem nagyon sok érzelem van, mégsem mutatom őket. És félek attól, hogy egyszer nem leszünk jóban valami miatt. De hogy miért, fogalmam sincs.. De egy biztos, nem tudnám kibírni ha el kéne téged veszítenem.  Beszélgettem Mónival is, arra nem emlékszem már, hogy pontosan miket mondtunk egymásnak, mert akkor voltam becsiccsentve, csak az érzésre emlékszem, hogy megijesztett. Bonyolult ember vagy. De nagyon örülök annak, hogy barátok vagyunk.. És nagyon remélem, hogy mindig azok leszünk.

Úgy ahogy van. Mitől érzem ennyire egyedül magam? Nem tudom. De nagyon. Mintha elveszítettem volna valakit. Mert eltűnt belőle valami. Nem tudom, kivel milyen legyek. Nem tudom, ki az, aki megértene engem. Nem tudom, kinek mit szabad elmondanom. Mert akinek eddig tudtam, most nem. Nem csak hogy nem érdeklődiik, mintha már nem bízna bennem annyira. Mintha már nem lennék annyira fontos neki. Mikor megismerünk valakit, még kedvesek vagyunk egymáshoz, meg jók, meg aranyosak meg minden, de aztán miért van az, hogy ahogy egyre jobban megismerjük a másikat, már nem figyelünk ezekre? Hogy egyre jobban eltűnnek ezek a tulajdonságok, hogy előbújnak a rosszak. Szerintem ugyanúgy lehetnénk olyanok a másikkal, mint az elején. De persze, ha két ember már barát, nem fontos. Mert már úgy is barátok. Nem kell, hogy kedvesnek meg jónak lásson. Ismer. És ez baromság. Mindenki sóvárog, meg azt akarja, hogy minden szép legyen. Mindenki vágyik arra, hogy szép élete legyen, bajok nélkül, de hát nem teljesen nyílvánvaló, hogy minden bajt magunk csinálunk? Saját magunknak. Az összes ilyen hülyeséget az emberek gyártják. Állandóan. Mert ha megcsal valakit valaki, mert ha elválnak az emberek, vagy mittudom én, átveri a másikat, hazudik neki.. Persze hogy ezt kapja vissza. Mert nem csak ilyen simán megy ez. Te bunkó vagy másokkal, de azért neked minden jól menjen.Ha talán mindenki őszinte lenne, tisztelné, szeretné - vagy esetleg csak elfogadná a másikat, és megpróbálná nem gyűlölni, talán máshogy lenne minden. De mi a szeretet? Mert mindenki dóbálózik nagyon könnyen ezzel a szóval. Az,amikor tényleg örülünk a másiknak, mikor meglátjuk, ha fontos minden dolog, ami vele kapcsolatos. És eltűnik belőlünk az összes önzőség, mert neki akarunk jót. Ha több szeretet lenne talán.. Nem lenne ez a sok baj. Mert ez okozza. A kapcsolatok az emberek között, hogy senki se érti a másikat, hogy mindenki a saját érdekeit tartja a legfontosabbnak. Legnehezebb dolog normálisan kezelni a kapcsolatokat. Miért kell 16 évesen ilyenekkel foglalkoznom már? Hiányzik a gyerekkorom. Azt akarom visszakapni. Újra.. Itthon is egy éve minden a feje tetejére fordult, és én nem tudok belelátni mások fejébe. És ez az egész hülyeség is, ami nálunk van, az ember hülyesége miatt lesz, és komolyan magunknak csináljuk a bajt. Nem tudom ki mit akar és miért, mit miért mond és csinál, mit miért tett meg.  Félek az emberektől. Félek egy csomó dologtól.. És néha jó lenne csak úgy elfutni. Néha jó lenne, ha eltűnne egy csettintésre az összes felelőség, a tanulás, mindenki körlülöttem, akit ismerek, és egy más helyen lennék, más emberek között. Nem. Talán nem lenne túl jó mégsem. Nem bírok túl sokáig egyedül lenni. Nekem kellene valaki, aki teljesen megértene, akinek elmesélhetnék mindent. Aki ott lenne mellettem mindig. Akiben nem kéne csalódnom. Vannak barátaim, de mindegyik csak egy kis részét értené meg a dolgokból. Mindegyikbe van valami, ami miatt vagy nem tudok elmondani mindent, vagy félek. Vagy nem is fontos neki. De tudom, nem vagyok egyedül. És azért ha jól átgondolom, csodás barátaim vannak. De tényleg.

"A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. S ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen."

Azt hiszem, pontosan ezt érzem...