Egy álmokkal teli világban a valóság fájhat

Tegnap este fura kedvem volt, és átfutott a fejemen egy elő-kéne-szedni-a-régi-naplókat gondolat. És akkor meglepő módon előszedtem a régi naplókat. És beleolvasgattam. Három van összesen, egy évig írtam, 2008 nyarától 2009 tavasz végéig. Nem tudom miért hagytam abba, de úgy döntöttem, hogy az utolsót befejezem. Egy bizonyos pontig. Amíg szakítottam a volt barátommal, mert a háromból kettő majdnem csak róla szól. Ő volt az első, és azóta egyetlen barátom, hét hónapig voltunk együtt, és elég sokat lehetne erről mesélni, de mivel le vannak írva a naplóba, itt nem fogom részletezni a dolgokat. Szóval elkezdtem folytatni onnan az írást, ahonnan abbahagytam, persze nem így napról napra, csak ami eszembe jutott. És hogy könyebb legyen, elkezdtem olvasgatni az április végi beszélgetéseket. És.. csak úgy mellékesen.. egyszerűen HIHETETLEN, hogy hogy voltam én ennyire.. ennyire hidegvérű.. Vagy mi.. Lényeg, hogy olyanokat írt, hogy ha ez most lenne, nem hagynám magam.. de.. Hogy tűrtem így el, amiket mondott? Azt mondják rám, még most is, hogy engem nem lehet felidegesíteni, meg ilyen meg olyan nyugoddt vagyok mindig. De.. ahhoz képest, amilyen akkor voltam.. Hát komolyan. Vagy ennyire nem láttam az orromnál tovább? Ennyire naív voltam? Mindegy már, nem számít. Azon gondolkoztam, hogy elkezdek megint naplót írni. Mert ide, blogba, csak gondolatokat írok, meg ami bennem van. Naplóba meg a napokat, mit csináltam, hol voltam, ilyenek. Mert jó visszaolvasni azokat is, tényleg. Így legalább, amikor olvasom ezeket, picit újra a múltban lehetek, felidézhetem magamban, amik történet.. és picit úgy érezhetem, átélhetem, ami volt, ha már vissza nem mehetek. Fel kéne találnom az időgépet :) És imádok írni, és legszívesebben életem minden percét leírnám, hogy meglegyen nekem. Talán azért hagytam akkor abba az írást, mert ki voltam kicsit készülve, nem Dávid(volt barátom) miatt,nem csak miatta, hanem más miatt is, és annyi minden történt, hogy nem lehetett leírni már. Nem tudok senkit közel engedni magamhoz.Félek attól, hogy megismerjenek teljesen. Talán Dávid miatt. Mert vele teljesen nyílt voltam. Annyira megismert, hogy tudta, mikor mit gondolok, ha valamit csináltam, tudta miért, ha meglepő dolgot csináltam, akkor is tudta, hogy mit gondolok meg miért csinálom... Tudta mitől félek. Minden gondolatomat, anélkül, hogy elmondtam volna neki. És ez nem mindenféleképpen rossz, csak nála nagyon rosszul jött ki. Nagyon rossz volt érezni azt a kiszolgáltatottságot, mert ő kihasznált mindent. Kihasználta minden gyenge pontomat. Lehet hogy aztán ezért tudott "uralkodni" felettem.. Dávid előtt, mármint mielőtt elkezdtünk járni, nagyon komolytalan voltam, és szerettem komolytalan lenni. Szerettem hülyéskedni. Csak Dávidtól megkomolyodtam egy időre. Ő ilyen tökéletes úri nőt akart faragni belőlem.De neem, inkább nem kezdek bele, soha nem végeznék, olyan hosszú. És unalmas..és fárasztó..Szerencsére azóta megint kezdek "visszafejlődni" :P Mármint tudok hülyéskedni, szórakozni, nevetgélni. És fel rakhatom a székre a lábamat. Midnegy, ez a mániám, nem tudok úgy ülni, hogy a földon van a lábam. Most is a széken van. Csak a Dávidnak ez nem felelt meg. Mert hogy az nem nőies, khm.. Midnegy. De amit ki akartam ebből hozni, hogy talán ezért lettem még zárkózottabb, mint voltam. Persze tudom, hogy Gábor, vagy más barátom nem használná ki, amit tud rólam, de valahogy félek.. Én nem hiszem, hogy bármikor is azt fogom akarni, hogy valaki annyira kiismerjen,mint Dávid, nem is fogom hagyni. Jó, nem mondok semmit, bármi változhat, de most úgy gondolom.. elég ha én tudom mit miért mondok, gondolok,kérezek,csinálok..

Legyen már tavasz :) Nem tudom miért várom. Talán kivirágoztat majd engem is. Nem szoktam várni a tavaszt, sőt, örültem mindig a télnek. De most. Most azt kívánnám, bár holnaptól már szép, friss tavasz lenne..  Hm, de majd Gáborral úgy is kiírtjuk a havat.  Egészen pontosan egy részecskegyorsítós srapnelszilánkkibocsátó furnéllemezes hőlézerrel. Ugyanis Gábor elmélete szerint a hó ellenünk van, és el akarja foglalni az egész világot. El foglalta a házakat, meg a fákat, és még hadseregekbe is szerveződtek. Szóval ez ellen muszáj lesz tennünk valamit :P

Na de elmegyek írni, mepróbálom felidézni mik történtek április végétől június közepéig. Lehet hogy sokáig fog tartani. Már most fáradt vagyok, ha bele gondolok. Bár igazából alapból fáradt vagyok most is. Na jólvan, pápá :P

De úgy, hogy nem csak két napig.Hanem mondjuk úgy maradok szépen. Mindenki várja hogy boldog legyen. De várni könnyű. Nem várni kéne, úgyis minden rajtunk múlik. Tudni kéne boldognak lenni abban a helyzetben, ahol vagyunk. Vagy ha nem, akkor olyanná változtatni. De mi kell hozzá? Mi hiányzik? Mert én nem tudom. És tényleg csak várom. Nem tudom, hogyan kéne változtatnom. Elfogadok mindent, ami van, mert sokmindennel nem tudok mit csinálni. De akkor mit kell tenni? Voltam boldog, nem is olyan régen. De nem vagyok már ugyanolyan, és egy éve minden a feje tetejére állt.  Más vagyok, és nem tudom mitől. Nagyon nyugodt voltam mindig, mindenkivel, senki sem tudott felhúzni. Nevettem mindenen, nevettem akkor is, ha elestem. Valahogy máshonnan néztem mindent, kívülről.. És azt gondoltam, hogy engem semmi nem tud legyengíteni majd, lehülyéztem azokat, akik kis apróságok miatt szomorúak, gondoltam, ha valami rossz történik, akkor ez van, és kész. És nem érdekelt. Játszottam mindig, álmodoztam, hittem abban, hogy egyszer megtalálom a hercegemet. Mindig mondtam anyáéknak, hogy nekem ilyen meg olyan jó munkám lesz, és gazdag leszek. Csak így simán. Egyszerűen. Elmeséltem nekik, hogy milyen lesz majd a kis házam.. Hogy lesz egy óriási kertje, és tele lesz virággal.. Hogy rózsák lesznek az ablakokban. Meg ilyen boltíves izé, amin szintén virágok lesznek, meg fehér padok, kis szökőkút, meg minden amit csak el tudtam képzelni. Hogy lesznek kutyáim, meg macskáim. Meg két gyerekem, ikrek. És ettől a sok naivitástól, ami bennem volt, nem vettem észre semmit abból, hogy milyen nehezek tudnak lenni dolgok. Hogy van, ami nem játék. Még most is bennem vannak ezek igazából. Nem tudom, hogy ez rossz, vagy jó, de azt igen, hogy kezd elmúlni. Optimista voltam, nem tudom, hogy most mihez állok közelebb, de egyáltalán nem fogok fel mindent olyan szépnek, mint régen. Kezd minden komollyá válni. Olyan rossz ez. Én nem akarok komoly lenni. Remélem nem is leszek az. Tényleg mindent szépnek láttam. De most.. Például az egyik, ami a legrosszabb.. hogy egyre jobban megismerem az embereket, és nagyon sok dolog elszomorít. A mindent-rózsaszínben-látok dolog miatt, rosszul esik sok minden, és sok olyan történik, amit nem gondoltam volna másról. Mert hiába akarok minent szépnek látni.. csalódást okozok magamnak csupán. Fura minden. Jólesik hogy írhatok. Valahogy úgy érzem, hogy ilyeneket nem tudok senkivel megbeszélni. Legalább leírhatom. Vagy nem értenek meg, vagy nem tudok megnyílni.

"Felhőkre festett kép volt összes álmom.
Mindegy, vihar vagy szellő fújta szét.
Egy élet kell, míg újra megtalálom,
hogy össze rakjam minden részletét."

Élek...élek..túléltem a verselemzést.. Két teljes délutánom ráment a készülésre. Erre olyan verset kaptam, amire  nem készültem semmit. De nem baj, nem számít semmi, mert össze hoztam azt a négy oldalt. Báár...Akkora betűkkel írtam, hogy az normálisan két oldal lenne, - na jó, azért annál több,három biztosan,de ez mellékes. Végülis nem mondta mekkora betűkkel írjunk, nem kötekedhet. :P

Aztán délután átmentünk Ariellával Enikőékhez.  De nem fogom részletezni. Csak egyet..  Szombat délután építettünk hóembert, és olyan jó volt gyereknek lenni kicsit :) Futkároztunk a kertben a kutyával, van egy németjuhász kutytuusuk, az is úgy megnőtt :) Nyáron még nagyno pici volt. Közben hógolyókat dobáltunk egymásra.. Estefelé elmentünk elvinni a kutyát sétálni.  Enikőék faluvégen laknak, és nagyon dombos a környék, nagyon szép volt. Főleg így, hogy mindent hó borított, mivel egész nap esett. És az a néhány óra annyira boldoggá tett.. mesébeillő volt az egész. Ahogy húzott minket a kutya, és szinte már síeltünk, úgy csúszott az út, amikor másztunk felfelé a hegyre, vagy inkább domra, és közben vagy tízszer elestünk mindhárman.. Ahogy ugrált a kutya a hóban, mert térdig ért, nem is, combig.. Néha gondolt egyet, és elkezdett futni, egy ideig bírtam a tempót én is, de elestem mindig :) Nekem még nem megy annyira a hóban száguldás.És ahogy lenéztünk, annyira gyönyörű volt az egész..Engem elvarázsolt :) Ment le a nap, ki voltak világítva a házak, és a hó is világított. Mikor felértünk, Ari lefeküdt a hóba, Enikő szintén, hempergett a kutyussal. Lefelé meg futottunk..Mire visszaértünk, már sötét volt teljesen. De.. annyira jó volt.. Nekem tényleg elég lenne ennyi minden nap, és boldog lennék. Ha felnőtt koromban lenne egy kedves családom.. egy aranyos férjem.. és két imádnivaló gyerek.. A házat az ő nevetésük töltené be mindig, ahogy futkároznak és pörögnek és nevetnek, mindenhol rendetlenséget hagyva maguk után.. :)  Meg egy kutyus, meg cica :) Egy Golden retrievert vagy egy Border Collie kutyust szeretnék :P És egy ilyen csendes, nyugodt helyen élnénk.. És minden nap kirándulnánk, meg játszanánk, meg elvinnénk a kutyust sétálni :) Úgy, ahogyan most Enikőékkel.. És gyerekek maradnánk, fetrengenénk a hóban, tavasszal a virágok között... Ha nem lenne veszekedés, mint majdnem minden családban, hanem szeretnénk egymást, és odafigyelnénk a másikra.  És akkor minden nap öröm lenne. =)

"Már minden helyen kerestelek, ahol nem vagy, csak azt a helyet nem találom, ahol vagy. Csak azt tudom, hogy ott vagy, ahol én nem vagyok. De hol vagyok én? Azt kívánom, bár itt lennél, hogy megmondd. Esetleg ha nagyon-nagyon erősen kívánnám, akkor itt lennél?"

:):):) Ez micimackóból van :)

De nem kergetem magam illúziókkal. Nem tündérmesében élünk. Tudom, hogy sosem lesz ennyire egyszerű minden. Ha boldog is vagyok valameddig, úgysem tart sokáig. Mindig jön valami.. Mostanában mindig.

Nagyon nagyon furcsa a hangulatom most. Itt ülök, irodalmat kéne még tanulgatnom. Már nincs 12 óra se addig, és meg kell írnom azt a..azt az idióta verselemzést. És alig bírom nyitva tartani a szemem. Pedig még tíz óra sincs. De annyira ösze vagyok zavarodva.. És muszáj írnom.. Nem fogok sokat, mert tényleg irodalmaznom kell. Csak mégis. Nem tudom mi van velem, komolyan. Mi ez? Valaki üldögél, és játszadozik velem? És közben röhög rajtam, vagy én nem tudom miért van ez, hogy végre jobban vagyok, aztán mégse, aztán megint valamennyire összeszedem magam, aztán meg.. megint és megint... Csak gondolkoztam dolgokon, és annyira bonyolult minden. És annyira bonyolultak az emberek. És én annyira nem szeretem ezt. Miért ilyen nehéz minden? Hogy nem tudom, ki mit miért csinál, mit gondol.. De jó lenne, ha olvashatnék mások fejében. Mennyivel egyszerűbb lenne minden. Nagyon sok mindent nem értek. Annyi emberhez lenne annyi kérdésem, de ezeket nem tudnám megfogalmazni sem úgy, hogy olyan válaszokat adjanak, amiben minden benne van. És az sincs garantálva, hogy mindenki őszinte velem. És a kérdéseim sincsenek megfogalmazódva bennem. Nem konkrét kérdések. És ilyenekről nem is lehet mással beszélni. Csak tudni akarom.. hogy hogyan gondolkodik más.  Miért kell ilyeneken agyalnom? Én nem szeretem ezt a bizonytalanságot. És haragot is érzek. Nem tudom miért, komolyan nem.  De haragszom. Haragszom, mert nem tudom mi van. Haragszom emberekre is, pedig nem kéne, nem is szoktam, csak nyomós okkal. És most semmi okom nincs. Van, de ezekről nem tehetnek. Arról seml, hogy ilyen bonyolultak. Meg úgy az egész. Az egész élet. Olyan bonyolult. Soha nem fogok tudni semmit biztosan, és ebbe beleőrülök. Mert tudni akarok.. mindent.. Játsszon mindenki nyílt lapokkal.. És akkor nem kell olyan sok dolgon agyalnom. Mert ha jutok valamire, történik valami, és megint nem értek semmit. És mindenhol. Otthon is. Nekem ez nem tetszik így. Csak tudnám, miért. Amúgy nem vagyok szarul. Mármint szarul vagyok. De reggelre már nem leszek. El fog ez múlni. Bár ahogy mostanában észreveszem, nagyon meglepő dolgok történnek, és magamon is meglepődök, szóval semmit nem mondok. Még én is bonyolult vagyok.És még magamat sem értem, nem hogy másokat. Komolyan, azt sem tudom, én mit akarok. Nah mindegy. Csak gondoltam megörökítem ezt az..ezt.. Pá.

Rájöttem,hogy tényleg nagyon félénk vagyok. Nem, igazából eddig is tisztában voltam vele, csak most..ezen gondolkoztam. De miért? Nem bízom másokban Magamban sen,. Nem nagyon tudok olyanokkal elbeszélgetni ,akiket nem ismerek. Vannak olyanok, akik mellett be nem áll a szám. Jó, mondjuk néhány barátommal.  De mert őket ismerem, meg sokat vagyok velük együtt, és el tudom engedni magam. Csak van olyan barátom, akivel még mindig félénk vagyok.  Mondjuk szilveszterkor vele se voltam félénk - annyira, de akkor volt ami  segített ezeknek a gátlásoknak a leküzdésében :P De sokszor szótlan vagyok vele. Nem merem neki elmondani a gondolataimat sem. Ebben mondjuk benne van az is, hogy fiú, és eleve a fiúkkal sokkal félénkebb vagyok.  De majd gondolom, hogy ha vele is többet leszek, előbb-utóbb feloldódom. Biztosan. Alapból nem vagyok beszédes. Csak azért mégis.. Nah, ilyenekben meg félénk vagyok. Hát, nem társasági lénynek tervzetek. De persze ha a siklóernyőről, meg más extrém dolgoról van szó, hmm.. Az jöhet, bárhogy bármikor. Ilyenekben, nem kérdés, bátor vagyok. Furcsa ez. De majd csak változom. Az, hogy olyan zárkózott vagyok, nem hiszem hogy változni fog, de az nem is baj. Nem kell mindenkinek mindent tudnia rólam. Csak.. azért..  egy kislazaságot ha nyomnának belém, nem lenne baj :P  Majd csak szocializálódom. Vagy mi.

Kezdek jól lenni mostmár. Hm, ez azért túlzás. Csak jobban. Azthiszem nem lesz baj. Szenvedni felesleges. Kinek jó az? Nekem nem. Inkább nevetek. Ha belegondolok,végül is annyira semmi sem rossz. Csak bonyolítom.Mert az emberek nagyon tehetségesek abban, hogy problémákat csináljanak maguknak. De mindegy. Nem lenne jobb, ha tök unalmas lenne minden, beleunnék az életbe. De én hülye vagyok.. Nem baj... Csak pozitívan. Szóval szeretem a kalandokat nagyon. És ezeket a bajokat is vehetem kalandoknak. Végülis ugyanolyan. Például..  én azt is élvezem, ha eltévedek. Vagy az olyanokat, mint amikor este lekéssük az utolsó buszt. Párszor már előfordult. Mondjuk augusztus 20-án, meg egyszer Ariéknál. Amikor lementünk állatkertbe, nem tudom már melyik faluba, és azthittük lekéssük az utolsó buszt.Visszafelé. Egy órás buszút Ariékig. odafelé pedig majdnem nem jött. De én valahogy nem tudtam kiakadni, vagy ideges lenni.Szeretem az izgalmat. Szeretem a félelmet. Nem normális dolog ez..de ez van. Én sem vagyok mindig normális. A veszélyes dolgokat is szeretem amúgy. Kisebb koromban mindig bungee jumping-ozni akartam. Persze biztosan csak nagy volt a szám,  nem hiszem, hogy fent a magasban is olyan bátor lettem volna. De mondjuk most ilyet, hogy siklóernyő, tök szívesen kipróbálnék. Nah mindegy. Szóval,  persze jó az, ha élvezhetem a nyugalmat. De ilyen úgyis ritkán fog előfordulni. Szóval történjenek csak a dolgok. És ha rossz.. Hát akkor ez van. Ahogy kezdem észrevenni szépen.. mindenkinek vannak bajai.  De ha nem álmodozok ilyen sokat, lehet hogy nem csalódnék dolgokban. De ezzel nem tudok mit csinálni. Állandóan ábrándozom. Majd megpróbálok mindent szépnek felfogni. Ha lehet ilyet. Hm, ha belegondolok..szeretem, ha vihar van, és villámlik, és dörög az ég. Majd megpróbálom az életben is szeretni. És majd táncolok..az esőben..

"Ha szivárványt akarsz látni, el kell viselned az esőt."

Vasárnap megpróbáltam lerajzolni magam. Végülis nem lett olyan rossz, csak nem hasonlít rám. Karikatúrának jó lett. De jobb kedvem lett tőle. Az biztos.

Azt eddig is tudtam, hogy engem könnyű boldoggá tenni, apró dolgokkal, viszont pontosan ugyanígy lehet elvenni is a kedvem. Túl könnyen le tudok lombozódni.. Furcsa nálam most ez a nagyon gyakori kedvingadozás. Pedig eddig nem gondoltam, hogy ennyire hangulatember vagyok, de kezd nagyon úgy tűnni.  Egyik nap süt a nap, bennem. Másnap meg már megint tombol a vihar.

"Nem számít már,
Hogy bõrig ázunk a csillagos ég alatt.
Mikor lelkünk táncot jár,
Már boldog a pillanat. "

"Az élet viharaival szemben olyan légy, mint a madár, amely, ha a fát kivágják alóla, nem a mélybe zuhan, hanem a magasba száll.."

Hát jah. Paff. Elérkezett..valahogy éreztem. De nem Paff, a bűvös sárkány, hanem ez az amiről beszéltem a Nem-olyan-egyszerű-ám-minden....bejegyzésben. De nem számít amúgy, kinek világos amit írok. Nem számít, mert inkább ne is értse más. Csak nagyon nem jó.. Nagyon nem örülök neki. Pedig nincs értelme annak, hogy ki vagyok akadva emiatt. Mármint jó, persze, van, de  hogy ennyire? És én sem értem miért. Úgy éreztem magam, mintha velem történt volna. Meglepett, nagyon. És miért? Miért van ez? Miért van az, hogy elmúlnak a szép dolgok? Szerelem nem is létezik. Jó, tizenhat éves korban lehet, hogy nem..Minden bizonnyal van szerelem, de ha belegondolok, mindig megunják egymást az emberek. Vagy teljesen kiismerik a másikat. Egy idő után ígyis úgyis jönnek a viták, vagy idegesítő lesz a másik. Talán azért vagyok kiakadva ennyire,mert lehet, hogy én is benne vagyok a "miért"-ben. De én nem hiszem. Ha igen, én letütöm magam valami jó nagy fadarabbal. Még ha nem is csináltam semmit. Rossz lenne. De ez úgy sem fog kiderülni. Örültem, hogy boldog. De tényleg. És most nem az. Annyira meglepő dolgok tudnak történni.

"Homokba írtuk azt a szót, és hittük mindörökké tart,
de hullámokba fulladt már a régi tengerpart.
A tegnapoknak lábnyomát a szél söpörte szét,
Ennyi volt, véget ért."

Nem tudok semmit. Nem szeretem, ha nem tudok semmit.Örültem, hogy boldog, én megőrülnék, ha miattam lenne szomorú.Mert itt a 2. rész. Sokminden van még bennem,nagyon sok minden, de nem akarok írni erről. Amúgy is felesleges aggódnom ezen. Csak megijedtem egy pillanatra. De felesleges..

"Játsszuk el, hogy most neked is kék az ég,
Hogy hinni tudsz úgy, mint rég,
Mikor gyerekek voltunk még.
Játsszuk el azt, hogy örök a barátság,
Hogy az igaz nem hazugság,
Hogy az álom is valóság! "

Úgy ám. De nem tesszük. Csak akkor fogjuk észrevenni ezeket a dolgokat, ha majd elveszítjük őket. Pedig minden pici dolgot értékelni kéne.Minden jó dolgot, ami a miénk, és nem azzal foglalkozni, hogy mid nincs, és mi kéne még. Senki nem azt szereti, ami kéne. Amúgy most már jobban vagyok, azthiszem. Két hétig most kicsit ki voltam készülve. Még mindig bennem van minden igazából.. Nem vagyok kifejezetten boldog, mert össze-vissza van minden, meg a sok bizonytalanság. Nem szeretek itthon lenni, nagy a feszültség,de lényegteéen. Mostanában suliban sem. De majd megpróbálom ott jól érezni magam.

Olyan hideg van kint. Várom a tavaszt. Szerettem a telet, most is szeretem, de rájöttem, hogy már nem ugyanolyan, mint régen. Rájöttem, hogy miért szerettem, de azt már nem csinálhatom. Imádtam a havat, játszani, hógolyózni öcsémmel. De ez már elmúlt. Persze most is jó. Olyan szép, amikor először esik hó, meg minden fehér, az utak, a tetők.. De rossz, hogy már nem élvezném a hóember építést meg hógyolózást meg minden. Szóval. Várom a tavaszt. És megpróbálok pozitív lenni. örülni a jónak. Mert van nagyon sok jó dolog az életemben. Senkinek sem könnyű, nem? Most mindenki legyen idegbajos? Bár, ha belegondolok.. csak ezt látom. Utcán, otthon, mindenhol. Rohanás, feszültség, idegesség. Pedig a legtöbbjüknek nem is lenne oka rá. Szóval én nem akarok ilyen lenni. Csak hogy csináljam? Múltkor elkezdtem felsorolni, mik azok a dolgok, amiktől jó kedvem lesz.  Most még hozzáteszek még valamit, amitől biztos hogy jó kedvem lesz. Gábor könyve. Ami még folyamatban van, de ma is: elég volt egy ilyen poénos részletre gondolnom, és elkezdtem nevetni a buszon :) De miért nem vagyok boldog? Van családom, bár igaz, nem teljesen a normális(mindegy, én értem), vannak csodás, de tényleg, remek barátaim. Talán ők hozzák a legnagyobb örömöt nekem. Mármint hogy ők vannak nekem. Csak maradjanak is meg nekem :) Van egy kis szobám, ahol nyugalom van(többnyire). Egészséges vagyok, jó suliba járhatok, meg ilyenek, és ezeknek is örülök. És nyáron kimehetek egy hétre Spanyolországba. Olyan jó lesz. Szeretem az új dolgokat, helyeket.

Hogy mi hozta ezt ki belőlem? Az osztályfőnökünk tegnap elkérte az osztályt az utolsó két óráról. Mert elmentünk a Láthatatlan kiállításra. Ennek a lényege annyi, hogy egy órán keresztül kipróbálhattuk, milyen a vakoknak..betekinthettünk az ő világukba.. Kati néni(osztályfőnök) meg a lánya ismerik ennek a kiállításnak az egyik vezetőjét, aki mellesleg, nem tudom pontosan hány éve, de megvakult. Valamilyen sport miatt szakadtak el a látóidegei, de ez most mindegy.A többi is vak vagy látássérült, de fantasztikus emberek.. Szóval annyiból állt ez, hogy kipróbálhattuk hogy boldogulnánk vakon az utcán, nappaliban, konyhában..megérezni azt,hogy itt csorog a patak, nem látom, és bármikor beleshetek. Vagy mikor az utcán átmegyünk, és csak hangokat hallunk. Persze teljesen nem lehetett átérezni, vak sötét volt, de tudtam, hogy nincs patak, sem kocsik,és tudtam, hogy úgyis kimegyünk innen, és megint látni fogok. István, az a vezető is nagyon kedves volt. Az elején megmutogattott olyan tárgyakat, amiket a vakok használnak( beszélő óra,mérleg,számítógép, meg konyhai eszközök..), aztán amíg a sötétben voltunk, akkor is sokat beszélgetett velünk. Furcsa úgy beszélgetni valakivel, hogy nem látod, nem nézel a szemébe.Végigvezetett az összes helyen. Ki kellett tapogatnunk mindenféle tárgyat. Amikor megtaláltunk egy tükröt, azt mondta, nézzünk bele. Kérdezte, hogy mit látunk..Hát semmit. Azt mondja, ők is ezt látják. A végén a bárban ki is szolgáltak minket, még mindig a sötétben.

Nekem nagyon tetszett az egész, kicsit átértékeltem mindent, amim van. Meg amúgy szeretem kipróbálni az új dolgokat, és valahogy jó volt ez a kiszolgáltatottság.Persze ez nem játék..Hosszú távon nem bírnám. Nekem, ha megvakulnék, a legnehezebb feldolgozni lenne. Nem tudom, de nagyon furcsa volt, mintha ilyen.. ahogy csak a hangokat hallottam, és egy óráig nem láttam semmit, mintha csak lelkek lennének. Mint egy végtelen világ. Mintha nem létezne semmi. Ha vak lennék, nem léteznének többé a színek, nem tudnám, milyenek az új dolgok, amiket még nem láttam, vagy új emberek. Mindent csak elképzelni tudnék. De lehet, hogy ebben van egy kicsi jó is talán. Lehet, hogy mindent szebbnek képzelnék el. A világ úgy nézne ki, ahogyan én akarom. És ezek az emberek, a vakok tényleg nagyon tudnak értékelni mindent. De azon gondolkoztam, hogy a született vakoknak milyen lehet. Az valami eszméletlen rossz lehet. Vagy jobb, mint egy olyannak, aki később vakult meg? Nem tudom. Mert végülis ők nem tudják, hogy mit nem látnak. Hogy mi az, hogy látni. Egyszerűen nem tudják, mi milyen. Aki csak később vakul meg, el tudja képzelni, mert már látta. Például a sötétben is olyan volt néha, mintha látnék, legalábbis ilyen homályban körvonalakat,pedig nem. Csak ha tudtam, hogy ott van valami, tudtam hogy néz ki, mondjuk a kezem, akkor az agyam odaképzeli. Na de visszatérve.. A született vakok.. nekik a színek is csak szavak. Nem tudják elképzelni. Milyen lehet? Engem nagyon érdekel. Mit érezhetnek? Rám nagy hatással volt nagyon ez a kiállítás. És értékelhetem ezt is, hogy látok. És ezek az emberek ott, komolyan nagyszerű emberek. Nem érzik magukat semennyivel kevesebbnek, mint a látó emberek, és tudják, hogy ők is tudnak teljes életet élni. Annyit mondanak,nekik ez az életük. Én még szívesen megtudnék sok dolgot az életükről. A kiállítás megmutatta, mi a bátorság, a bizalom, amikor vakon bíznod kell a másikban, és hogy milyen fontos a figyelmesség.  Furcsa volt, hogy megfordult minden, és nekünk, a látóknak kellett segítség a vakoktól.Ennek a kiállításnak köszönhetem, hogy most már kicsit jobban vagyok. Megmutatta, hogy minden kicsi dolgok értékeljek. Nekem ez felejthetetlen élmény volt. Hihetetlen volt kipróbálni egy olyan világban élni, amit eddig csak elképzelni tudtam. És a vakok mennyivvel többek, mint a látók.. Mert nekik már nem számít semmilyen külsőség.Nekik már nem számít, hogy ki hogy néz ki. Nem számít,hogy ki milyen ruhát hord. Csak az emberek jelleme.. hangja. Nekik már csak egy valami számít. Az emberek lelke. És ez csodálatos.

"Az ember sohasem látja helyesen a sorsát, míg az ellenkezőjét is nem tapasztalja! És csak azt tudja igazán értékelni, ami már elveszett."

Rég rajzoltam. Pedig rajzolni jó. Én szeretek. Ez a másik dolog, az éneklés mellett amit nagyon szeretek csinálni. Még ha nem is vagyok benne olyan jó, akkor is nagyon jó unaloműző. Kiskoromban is szerettem nagyon rajzolni már. Mert olyan jó, leülök, kikapcsolom magam, és csak azzal foglalkozom. Tudok közben gondolkozni, ábrándozni, de mégse csak egy helyben ülök, és nem csinálok semmit. Mindenki rohan, egész nap, tanul, vagy dolgozik, és nem csinálja azt, amit szeret. De majd most leülök egyik nap, és nem fog érdekelni, hogy mennyi dolgom van még. Rajzolni fogok. Mindig örülök a fejemnek, ha rajzoltam valami szépet. Néhány tükrözi, hogy milyen vagyok. Vagy amit szeretnék. Felteszek néhányat.

"Akarok rajzolni valamit, ami jelent valakinek valamit. Tudod, meg akarom rajzolni a vak hitet, az elmúló nyarat vagy csak egy pillanatát a tisztaságnak."

Amúgy meg most indulunk mindjárt. Mert fellépés lesz. Cimbalom. Vagyis ilyen félévi vizsga hangverseny vagy mi ez.

Szeretet-gyűlölet:

Hát nem. Ezzel most kezdek szembesülni. És azzal is, hogy koránt sem vagyok olyan erős, mint hittem..

Boldog Újévet mindenkinek. Meg volt a Karácsony meg a Szilveszter meg a téli szünet. Suli van. Ez a téliszünet most tényleg nagyon jó volt. Meg a karácsony is. Meg a szilveszter is. Öhm, a suli már kevsbé. Karácsony, jó volt, tényleg. Ilyenkor, ünnepeken én mindig azt szeretném, hogy legalább ilyenkor ne legyen veszekedés meg semmi se. Többnyire sikerült most. De nem tudom, lesznek-e még olyan szép karácsonyaim, mint kiskoromban. Majd ha gyerekem lesz, lehet. Kiskoromban mindig alig vártam már a karácsonyt. Régen..régesrégen.. Nah jó, annyira nem régen, de olyan nyolc éve biztosan, volt olyan, hogy mindenki átment a ház másik felébe, mamához. És mire visszamentünk, tényleg ott voltak az ajándékok, azt még azóta sem tudom hogy hogyan. És olyan jó volt akkor, nagyon kicsi voltam, és tényleg azt hittem, csoda történik. Mondjuk hiszek a csodákban. Nem kell hogy nagy dolog legyen.. elég, ha valaki rádmosolyog az utcán, vagy kapsz egy sms-t valakitől, akit szeretsz. És akkor már mi is tudunk másokkal csodát tenni. Nem? Karácsony után szilveszterig Enikőnél voltam, majd onnan együtt hazajöttünk, aztán jött értünk egyik barátom, a Gábor, és mentünk szilveszterezni. Összegyűltünk Szandynál, aztán mentünk Ágihoz.

Dee.. nem fogom most részletezni. Mert rájöttem, hogy mikor elkezdtem a blogot, ott a legelején leírtam a napokat, de aztán az valahogy abbamaradt. Tehát, nem is fogok mesélni,mostantól csak a fontos dolgok jönnek. Többet fogok írni, de inkább arról, ami bennem van, végül is ezért kezdtem el. Azóta volt szülinapom is, novemberben. És kívántam valamit. Ez vicces. Mert megtörtént. De egyáltalán nem úgy, ahogy azt szerettem volna.Aztán úgy beszélgettünk kb. erről, hogy igazából nem tudtuk miről beszélünk, és miről beszél a másik.

Jó móka az ilyen, csak nem akkor, ha ilyen komoly. De ettől függetlenül nekem tetszett az, hogy ki kellett következtetnem a dolgogból, hogy mi van. Ugyanarra gondoltunk, mint kiderült végül. De nem csodálkoztam, illetve magán a dolgon csodálkoztam, azon nem, hogy igaz volt végül amire gondoltam. Nem voltam valami fényesen néhány napig. Főleg egy délután. Pontosabban két napja délután. Az előtti nap este azt mondta, félreértettem. Akkor jött a bizonytalanság. A másnapot meg főleg nem részletezném, de ennyit nem aggódtam még egy délután. Itt jött a mit-miért-mond vagy miért-nem dolog. Itt már majdnem biztos voltam abban, hogy nem hülyeség, amire gondoltam. Csak akkor előző nap miért mondott mást. Mindegy, aztán meg lett beszélve. Mármint nem. Inkább nem gondolkozom ezen. Tudnék írni erről, ez csak a helyzet, de hagyom. Nem hiszem, hogy fogunk vele erről még beszélni. Azóta már a sok kis dolgoktól is tudok rosszul lenni. Ezzel valamit kéne kezdeni.

Mindenképpen. Mert rossz, hogy mindig azt kérdezik, hogy mi bajom, és akkor még az ő kedvüket is elveszem. Azzal amilyen vagyok. Ez a nem-beszélek-egész-nap meg hagyjon-békén-mindenki stílus. Nem szoktam ilyen lenni. Otthon is, néha már játszani szoktam, meddig bírom ki a beszélgetést nevelőapámmal úgy, hogy ne legyek ideges. És mostanában mindig veszítek. Aztán jót nevetek. Magamon. De főleg rajta. Csak ne lenne ilyen komoly minden. Miért? Miértmiértmiértmiért? Legyünk gyerekek. Örökké vidám, lelkes, izgő-mozgó kis kölykök. És felelősség nélkül. Amikor még nem csalódtam, meg nem vettem észre, hogy milyenek mások. És ez meg a másik. Olyan rosszindulatú egy csomó ember. De ez most nem ide tartozik.

Visszatérve. Nem képzeltem volna, hogy bármi elronthatja.. és akkor paff. De igazából nem volt paff. Csak ne is legyen. Mert ők úgy jók ahogy vannak.. Lényegtelen. Nem lényegtelen, írnom róla az. Minden szép elmúlik. Miért foglalkozok ilyenekkel olyan sokat? És miért van olyan sok miért? Túl sokat gondolkodom. Lehet nem lenne szar a kedvem, ha nem foglalkoznék velük. De nem szándékosan vagyok rosszkedvű. Csak sodródom, és minden történik, nem tudok mit csinálni velük...De mostmár erőt veszek magamon, és csak azért is jókedvű leszek, nem érdekel mi van otthon, meg máshol, engem nem fog senki lehangolni. BIZONYÁM. Én vagyok az erősebb.

Hmm.. hát ezt igazán marha értelmesen írtam le, de tök mindegy. Csak össze vagyok zavarodva...

"I used to think that I was strong..Until the day it all went wrong..I think I need a miracle to make it through.."